Hát igen, legutóbb amikor befejeztem a blogot arra jutottam, hogy hetente kéne írnom valamit, és láss csodát mi lett belőle… Annyi minden történik, hogy egyszerűen lehetetlenség lenne mindent leírni, pláni időt szakítani arra, hogy mindent veletek is megosszak, így egy kicsit rövidített verzióban egy-két fontosabb esemény, az elmúlt egy hónapból:

Szóval a talán a legnagyobb élmény az a Karib tengerhez kötődik, hiszen hova máshova mennénk az egyetemmel kirándulni. Szóval voltunk a Bocas del Toro-nál, ahol különböző szigeteken és strandokon töltöttünk el 3 napot. Az oda út elég vicces volt, mert bár tényleg nincs közel, ha egyenesen odamegy az ember, nagyjából 9-10 óra busszal. Ezt nekünk 15 óra alatt sikerült megtenni, mert miért ne álltunk volna meg minden bokornál 45 percre csak úgy random. A busz kényelmetlen volt és hideg, fáztam a kabátomban, úgy hogy nem vágytam másra, csak legyen már vége. Aztán megérkeztünk egy kis városba, ahonnan kis motorcsónakokkal vittek át minket az Isla Colon-ra, ahol a szállásunk volt. Húúú, az a hely, pont ahogy elképzeled a karibot. Este elmentünk sétálni a kis városban, majd rumoztunk a szobában, később pedig benéztünk egy szórakozóhelyre is, ahol találkoztam Piával (német lány aki fél évet tölt Panamában utazgatva), és együtt buliztunk a tenger felett. Na az az érzés, amikor lenézel, és a deszkák között a tengert látod valami felejthetetlen. Aztán másnap elindultak a csapatversenyek, és én a zöld csapat aktív tagjaként játszottam talicskát a homokban, ami azért elég fárasztó volt, és még nyerni sem sikerült. Valamelyik nap még delfineket is láttunk, nem is egyet. Mindenképpen vissza szeretnék menni oda, csak hát pénz kérdése az egész, de valószínű lesz még rá alkalom.

Elkezdtem megismerni más cserediákokat is, de főleg németek vannak, meg 1-2 olasz de tök jófejek, és csupán 5 év a korkülönbség. Elmentünk egyszer a Multiplázába (az itt a legmenőbb hely), és bekövetkezett az, amitől egész életemben féltem. Az olaszok megpróbáltak szervezkedni, a németek meg késtek. Én voltam az első aki megérkeztem fél óra késéssel, a többiek meg szépen sorjában, a legvégén meg a németek. Néha úgy érzem, egy másik univerzumba kerültem, de azért jó volt velük tölteni egy délutánt, sokat beszélgettünk a tapasztalatokról, és persze teletömtük magunk gyorskajával. A végén még a Cinta Costerára is eljutottunk.

Szervezett egy német estet az AFS, mert a legtöbb ember ide onnan érkezik, bár főleg önkéntes munkára. Már írtam korábban a nagyon király AFS irodáról, ami azt hiszem erre rátett még egy lapáttal, ugyanis addig nem tudtam, hogy van egy hátsó kertjük, ahol lehet ilyen összejöveteleket tartani, meg hoztak kis hordós sört, amiből lelkesen csapoltak, sokan pedig csináltak valami sütit vagy más finomságot, úgyhogy tényleg nagyon jó volt az egész. Találkoztam egy önkéntes sráccal, aki Ausztriában volt cserediák, és mondta, hogy járt Magyarországon. Még egy pár szót is tudott, így aztán könnyen megegyeztünk, hogy a lángos és a gulyás a világ legjobb ételei. Az egészben az volt a legviccesebb, amikor mesélte, hogy 4 napot töltött Budapesten, és az első napon, amikor jegyet akart venni a metróban megfordult, és egy hatalmas AFS felirattal találkozott. A felirat egy pólón volt, gazdája pedig Ede András néven vált ismerté. Eddig még ok a dolog, vannak véletlenek. De amitől tényleg fejre álltam, az az volt, mikor mondta, hogy esténként a Pál utcába egy Bar-bár nevű helyre járt le inni. Azt hiszem ő is meglepődött azon, amikor elmeséltem neki, hogy mi is volt az a hely. Ennek örömére összebeszéltünk a többiekkel, hogy kéne csinálni valami jó kis programot, ha már így együtt vagyunk. Az egyik önkéntes srác közel lakott, és felajánlotta a lakását bulizás céljára. Szóval vettünk rumot meg kólát, és hajrá party hard! Hajnalig ott voltunk, csináltunk vodkás-rumos-narancsleves jégkását a blender segítségével, de természetesen az általam karitatív célokra felajánlott pálinka sem veszett kárba.

Néhány hete beszéltem Irinával (itteni körzetelnök), aki egyébként építész, hogy nagyon szeretnék megnézni egy felhőkarcolót belülről, a legjobb egy Penthouse lenne. Mondta, hogy most épp kettőn is dolgozik, úgyhogy szívesen elvisz. Néhány napja el is mentünk, először a 36. emeletre, a helyi Hard Rock Hotel egyik tulajának készülő lakásába. Sajnos szakad az eső, így nem nagyon lehetett kilátni, de lenyűgöző volt a látvány még így is. A lakás egyébként egy felhőkarcoló teljes szintjét elfoglalja, így szerintem 3-400 négyzetméter körül lehet az alapterülete, és tényleg bitang nagy. Aztán Irina elhívott ebédelni, és tök jó currys csirkét ettem, ami azért is volt vicces, mert pont a napokban szerettem volna indiait csinálni. Kérdezte, hogy van-e kedvem vele menni egy másik helyre, így kötöttünk ki egy 38. emeleti lakásban, ami ráadásul 2 szintes. Na ez aztán a luxus, ha sok pénzem lesz biztosan beruházok egy ilyenbe, de ahhoz előbb milliomosnak kell lennem, méghozzá dollárban.

És végül még egy sztori, ami inkább csak vicces. Elég népszerűek itt a Smoothie-k, hiszen a jeges gyümölcsös ital igen csak frissítőleg hat a 35 fokban. Így egy pár napja el is mentünk az egyik barátommal inni egyet, ahol találtunk RedBullos kivitelben is. Redbull, banán, eper, narancs, jégkocka, blender. Valahogy így nézett ki, de nagyon finom volt.

Ennyi jutott most így eszembe, nem ígérek semmit, majd jelentkezem;)

Régen jelentkeztem… Mit mondjak, teljesen jogos az elvárás azok részéről, akik szinte csak itt hallanak rólam. Igazából nem is tudom hol kezdjek hozzá, annyi minden történt. Nézzük mondjuk az elejétől.

Legutóbbi emlékeim a bloggal kapcsolatban elég fáradtak, mivel természetesen nekem is csak éjjel jut eszembe ilyet írni, bár ez a mostani kivétel. Szóval néhány óra alvás után keltettek, egészen pontosan 5:30-kor egy érdekes jelenettel:

- Emil, kelj fel indulunk

- Mikor?

- MOST

mint később kiderült elfelejtettek szólni. Ennek ellenére sikerült 10 percen belül lezuhanyozva, összepakolva megérkeznem az autóhoz. Irány Santiago és egy autóverseny. A család nagy Off-road meg 4X4 fan, mondták is, hogy néha versenyeznek, érdekelt milyen is ez az egész, még ha úgy általánosságban nem is rajongok az effélék iránt. Útközben megálltunk egy mekinél reggelizni amiben annyi érdekesség volt, hogy amikor elmentem a mosdóba, vizes volt az ajtó de nem gyengén. Még meg is jegyeztem, hogy de király, az ajtót takarították. Aztán 3 másodperc után rájöttem mi is ez. A WC-t nem tudom milyen meggondolásból, de körülbelül 15 fokon tartották. Gondolom, hogy fagyjon be a segge az embereknek vagy nem tudom. Komolyan mondom felüdülés volt kimenni a 19 fokos lobby-ba. Mellékesen itt Panamában minden 16 fokra van klímázva… Aztán elmentünk bevásárolni egy Tesco szerű helyre, ahol kb. 5 percenként elment az áram. Elég vicces volt egy ilyen giga bevásárlóközpontban a sötétben és a csöndben bóklászni. 10 körülre sikerült letudni a kb. 300km-es távot, így az öcsém közölte, hogy csupán 4 óra és kezdődik a verseny, ahol a bátyám mégsem indul, mert otthon alszik és fáradt. Mondom remek, ezért megérte 5:30-kor kelni, amikor 9:30-kor is időben lettünk volna még, de segáz, mert legalább helyünk van. Elég kevés azon elvetemültek mennyisége, akik ennyivel előbb érkeznek… Aztán néhány óra várakozás a 35 fokban és elkezdtek érkezni a mindenféle autók, akik próbálták bebizonyítani, hogy márpedig az ő autójukban van a legnagyobb hangtechnika. Ennek az lett a vége, hogy délután 2-re úgy 200 autóból ÜVÖLTÖTT a zene. Úgy voltam vele, mint amikor valakinek vicces a pálinkája (ennek a felese tréfa), de ekkor szerencsére előkerült az apukám „igyámégegysört” oldala, ami ideig-óráig elviselhetőbbé tette a napot, de este 7-re már így is sok volt egy kicsit. Végre elértünk a na akkor induljunk részhez, de az autónak még maradhatnékja volt. Mondjuk rossz önindítóval nekem is azom lett volna. Király, toljuk be… Jaaa autómata, fuck. Apuciból előjön az autószerelő, elkezd bütykölni. Semmi. Elindul egy társaság felé. Elkezd beszélgetni. Beszélget. Beszélget. Az anyuka egy kicsit megunta, és rászólt, hogy ugyan tegyen már valamit. Erre visszajött és nekiállt újból. Ez még kétszer fordult elő, mire az anyuka kezébe vette az irányítást, és elküldte apucit trélert szerezni. Este 9-re megérkeztünk a szállásra, ami legalább közel volt, és az a zuhany életet mentett. Vacsorára egy elég érdekes ételt hoztak, én csak kordonblőőőő nek hívom, mert hát izé mit keres rajta édes-savanyú szósz, meg mi ez a cucc itt benne. Kb. 10 körül ágyba kerültünk, és ez tartott egészen másnap 10-ig, amikor reggeliztünk az öcsémmel, és újra vissza aludni délután 2-ig. Akkor van check-out a hotelből, úgyhogy nem maradt más hátra, mint 2 órát várni a szerelőnél, és irány Decameron, ami egy nagyon király öböl és nyaralóhely az óceánparton.
  3 nap all-inclusive, nagy party-k, alvás, evés, ivás, fürdés, evés, pihenés, evés, ivás, evés, lazítás. Nagyjából így tudnám jellemezni a helyet, ami tényleg eszméletlenül király. Itt tudtam meg, hogy a 60 éves nénik előszeretettel nyomulnak rá fiatalokra, még ha a férjük mellettük is áll. Ééééés szintén itt jöttem rá mennyire nem tudok táncolni… Ettől függetlenül tényleg nagyon király volt az a 3 nap.
 Közölték, hogy irány a hétvégi ház nekem meg az anyukának. Túl sok kedvem nem volt 4 naphoz elszigetelve a külvilágtól, de szerencsére a nővérem, aki hazajött, magával hozta a táskám, így már volt elég kifogásom arra, hogy velük tartsak, de a hétvégére így is visszamentünk. Apuka BBQ-t csinált ami egész jó kis buli lett a végére. Másnap elmentünk az anyukámmal, a nővéremmel és egy barátnőjével túrázni a közeli hegyekbe, ami nagyon király volt, csak kár, hogy kicsit lassúak.

Hétfőn elkezdődött az egyetem. A nővérem vitt el, de beleestünk egy hatalmas dugóba, amiről kiderült, hogy minden nap ekkora, és szerencsére élvezhetem. Szóval késtünk egy órát. Én már teljesen idegálapotban voltam, hogy úr isten első nap és máris elkések. 8-ra beestem az egyetemre (7-kor kezdődik a tanítás), kétségbeesett keresgélés, hogy hová kell mennem, de aztán 20 perc után végre sikerült megtudnom az egyik belga lánytól. Az egyetem egyébként a középiskolai rendszerhez hasonlóan osztályokból áll, de persze itt is van kavarás a kinek milyen tárgya van meg kérdéssel, de itt csak 1-2 tárgy eltérés van, és alapvetően együtt mozog mindenki. Az osztályba belépve pár diák fogadott, igazából tényleg nagyon kevesen voltak, professzor meg sehol. Na ezért kellett sietnem. Igazából az osztálytársak nem nagyon foglalkoztak velünk, furcsán néztek ránk és ennyi. Kb. egy óra várakozás után jött egy professzor, aki térképészetet tanít. Kedves volt, elmondta mind a 3 angol szót amit ismert, majd lelkesen elkezdte magyarázni, hogy kelet és észak között északkelet van, meg hogy a kiló 1000-et jelent. Ennél bonyolultabb feladatra is vállalkozott, és megpróbáltam elmagyarázni a térkép arányokat változó sikerrel.
Kiderült, hogy egy héten kétszer mehetek spanyol órára, ami ráadásul ingyen van, mert az egyetemen tanulok (amúgy 140dodó). Szóval „gyors” ebéd a családdal, ahol apuka nem engedte, hogy hamburgert egyek, mert az szerinte mekis kaja, és ne kérjek ilyet egy étteremben. Persze utána mondták a többiek, hogy ne vegyem komolyan. Aztán anyuka vett nekem egy nadrágot ”karácsonyra” és elvittek spanyolra, természetesen késtem. A lányok sem voltak ott, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mi merre, így nagyon megörültem, amikor megláttam őket. Rövid kérdezősködés után bejutottunk egy nagyon pici terembe, ahol néhányan ültek, és egy idős bácsi közölte, hogy ő a tanár, és nem beszél angolul, de higgyük el, nagyon jó lesz ez így. Mondjuk a spanyol tudásom sokat nem fejlődött, de segít megérteni a hétköznapokat annyi biztos.
Az anyuka megvárt, hogy megmutassa, hogyan kell a tömegközlekedést használni. 10 perc séta, 15 perc metró, 25 perc busz, 15 perc séta. Egyszerűnek tűnik nem? Majdnem az, feltéve, ha nincs dugó, és nem borul fel minden, ami itt elég gyakori. Másnap reggel kezdhettem a gyakorlást, 4:45 kelés, 5:30 hajrá. Az elején annyi elrettentést hallottam, hogy még zenét sem mertem hallgatni, de szerencsére már kitapasztaltam, hogy mit lehet és mit nem.
Szerdán hajnalban az öcsém elutazott az USA-ba AFS-el, majd a lányokkal kicsit hamarabb leléptünk az egyetemről, és metróval elmentünk az Albrook mall-ba ami egy hatalmas pláza, és egy vonat jár a food court-ben a fejed felett, meg minden kijáratnál különböző állatok vannak, hogy meg lehessen jegyezni, és egyébként giga-brutál nagy az egész. Egy párszor már sikerült eltévednem benne. Szóval el akartunk menni moziba, mert szerdánként 2,5 dollár egy jegy, de az még zárva volt, így csak ruhákat segítettek választani, este pedig újabb spanyolóra.
Pénteken a fogadóanyukám és a nővérem elvittek a ”zona” városrészbe ebédelni, majd a csatornához. A városrészt egyébként 1999-ig nem panamaiak használták, hanem az egyesült államok állampolgárai, mivel a csatorna és 5 kilóméteres körzete USA terület volt. A csatornánál zenekarok lufik és miegymás, mert most ünneplik a fennállás 100. évfordulóját. Rengeteg ember, idő meg kevés, rohanunk, pár fotó, és már ki is terelnek. Azért egy videóban kedves tesóm felköszöntöttem szülinapja alkalmából a csatornától.
Tortavásárlás, és indulás haza, mert este BBQ-ra mentünk a nővérem barátjának szülinapjára. Nagy készülődés, sütés-főzés otthon, mert ha nem visszük a konyhát, akkor biztos csórinak néznek vagy nem tudom. A buli egyébként nem volt nagy, de egy 7 éves kislány lelkesen próbált velem spanyolul beszélgetni, ami elég érdekesre sikeredett, de ő nagyon megkedvelt engem, mert amikor 2 nappal később reggelizni mentünk a nővérem barátjának családjával (akik Venezuelában élnek), akkor mellém ült, és próbált engem minden félére tanítani.
A következő héten már kicsit könnyebb volt az osztálytársakkal, megpróbáltak velünk beszélgetni, ami elég nehéz volt, mert ők nem nagyon beszélnek angolul, mi meg spanyolul, de azért csak megoldottuk, és nem sokkal később lelkesen tanultak magyarul a szótáramból, így már az egész osztály tudja, hogy Jó reggelt!
Egyik este családi hamburgerezés volt, a bátyám sütötte a húsokat, mi meg összeraktuk magunknak, de nagyon hangulatos volt közösen kajálni, meg hambit gyártani.
Pénteken Annamariék elvittek a csatornához, mert ez volt a 100 éves buli csúcspontja, így egy kicsit több időnk volt körbejárni. Rengeteg ember mindenfelé, hosszú sor, zenekarok, táncosok mindenhol. Van egy 3 szintes múzeum a csatorna működéséről és történetéről, amit nagyon pöpecül összehoztak, meg a történeti résznél voltak beöltözve emberek korabeli ruhákba, és 1-1 fontos szereplőt játszottak. Lehetett tőlük kérdezni, úgy meséltek mintha tényleg ők lennének azok, meg persze fotózkodni velük és fotózni őket. A végén vetítettek a zsilipházra és tűzijáték is volt. Érdekes volt látni, hogy a film alatt mennyire elérzékenyültek a panamaiak, amikor az USA kivonulásáról volt szó. Utána elmentünk egy étterembe, ami közel van az Amador kikötőhöz, amiről már meséltem. Tök jó halat ettem pataconnal, meg egy fura koktélt rendeltek nekem, hogy ezt mindenképp ki kell próbálnom. Nem volt rossz.
Jaaa útközben voltam fodrásznál, ami itt szintén nem olyan mint otthon, kezdve ott, hogy a férfiaknak van egy lekerített rész a fodrászatban. Meg nem szórakoznak nullás géppel, hajrá kihajtható penge! Nem mondom, hogy nem ijedtem meg elsőre, de a végére egész tűrhető lett az eredmény, még ha nem is teljesen olyan mint amilyet kértem.
Vasárnap elmentünk egy autóverseny helyszínére, amiről később kiderült, hogy csak egy hét múlva lesz a verseny, de mi lejöttünk beszélgetni. Na remek, újabb remek nap, de szerencsére ez annyira nem tartott sokáig, úgyhogy az apuka sörkészlete bírta az iramot.
Hétfőtől újra egyetem, szerencsére már biztosan ment a közlekedés, nagyjából sejtettem, hogy merre is vagyok, de egyik este eszembe jutott, hogy az érkezési orientáción említették, hogy az Óceán nagyon közel van. Google maps elő, és láss csodát a metróállomástól mindössze 10 perc séta. Két lány fel is ajánlotta, hogy elkísér a Cinta Costerára ahol ittunk/ettünk raspadot, ami úgy néz ki, hogy egy baromi nagy jégtömbből gyalul a bácsi egy pohárba, majd különböző eszméletlenül édes szirupokat tesz bele, így a vége valami jégkása szerű dolog lesz mindez csupán 50 centért. Sétáltunk egy pár órát a tűző napon, majd ettünk platanitost, ami gyalult banán olajban kisütve, sózva, ketchuppal, és egy egész normális adag 0.75 dollárba kerül, azóta az egyik kedvencem. Ja, meg hintáztunk az elkerülő alatt az óceánparton. Az is nagyon zsír volt ám.
Szerdára kellett csinálnom egy prezentációt Magyarországról, mert az egyik prof megkért minket, hogy mutassuk be az országainkat. A belga lányok 3-an csináltak egyet, nekem meg persze jutott az egyedüli öröm, és természetesen csak kedd este tudtam nekiállni, mert az előtte lévő napokon mindig volt este programom. Szóval éjjel 2-re el is készült a nagy mű, amit kb. 15 percben sikerült prezentálnom angolul. Remélem megértették, mert nagyon igyekeztem egyszerűen, és sok képpel előadni, hogy könnyű legyen nekik. A végén kérdeztek egy csomót, de az már spanyolul ment nagy örömömre. Nagyjából értettem, hogy miről beszélnek, kérdezték, hogy hol jártam eddig Panamában, mi a kedvenc ételem itt. Mondtam nekik, hogy a rizs csirkével, amin nevettek egy hatalmasat (gyakorlatilag minden nap azt esznek).
Szombaton elhívtak Annamariék magukhoz, mert a leendő fogadószülőket készítették fel. Kis TV szerelés jutott nekem, hogy ne unatkozzak, majd aztán majdnem buliztunk is egyet, de ezt a sztorit nem biztos, hogy nyilvánossá tenném. Bocsi.
Másnap rák ellenes felvonulás/futás, ahol mi se nem futottunk se nem vonultunk, pedig voltak jó kis pólóink, de inkább csak egy tiszteletkört tettünk, majd októberben lesz megint, akkor mindenképpen le szeretném futni az 5 kilométert. Kicsit irigykedtem azokra akik lefutották, mert tényleg tök jó lehetett az óceán mellett, így délután nem mentem a családdal autóversenyezni, hanem hazajöttem, főztem paprikás krumplit, elmentem futni a Cinta Costerára, majd vízért esedezve hazajöttem, és megkóstoltattam a pálinkát, ami rajtam kívül nem sok mindenkinek tetszett, pedig csak 50%-os. Ellenben a paprikás krumplit annyira megszerette az anyukám, hogy a fél lábassal ő fogyasztotta el.
Szeptember elején volt egy kis érkezés utáni orientáció, ahol kicsit át tudtuk beszélni a tapasztalatokat, és elég jóba lettem egy önkéntessel, aki mondta, hogy ismer egy magyar kocsmát PTY-ben. Korábban már Balázs mesélt nekem a Budapest Tabernáról, de most meg is tudtam, hogy csupán 5 perc séta az egyetemtől (veszélyes). Szerda este találkoztam egy rövid időre Miki anyukájával, akivel sétáltunk egyet a városban, majd másnap együtt töltöttük a délutánt és együtt vacsoráztunk a halpiac mellett természetesen halat. Jó volt egy kicsit magyarul beszélni, de sajnos nem ért rá sokat, így csak néhány rövid találkozóra volt lehetőségünk. Cserébe benéztem a Budapest tabernába, ahol megismertem Marcit, aki már 4 éve él itt, illetve egy hölgyeményt, aki csak 1 éve jött. Kicsit dumáltunk panamáról, ami tök vicces volt, mert teljesen más szemmel nézik ők, mint én. Hétvégén aztán megint futottam egyet, de már nagyon kéne egy jó futócipő, mert nem túl kényelmes vívócipőben, de sportolni meg szeretnék. Egyszerűen imádok az óceánparton le-fel futkorászni, és nagyon sok ember gondolja hasonlóan, így az egész olyan esténként, mint egy nagy futó pálya.
Ma segített a bátyám elintézni 1-2 dolgot, elmentünk a DHL-hez (hiszen a DHL is faster), és ledumáltuk, hogyan tudok csomagot kapni, majd segített beszélni a vívó klubbal, akik ugyan most Mexikóban vannak valami versenyen, de hétfőn visszahívnak, így az is lehet, hogy már jövő héten elkezdhetek vívni, aminek nagyon örülnék, csak sajnos kicsit messze van a terem busszal.

Hát ennyit sikerült erről a röpke 1 hónap és 1 hétről írnom, remélem emészthető, és ígérem, a jövőben megpróbálok kicsit sűrűbben jelentkezni, csak az internetkapcsolat itt elég instabil.

Vigyázzatok magatokra! ;)

Több mint két hete érkeztem meg Panama Citybe, másfél bőrönddel, és egy nagy adag kalandvággyal. Az első napok félénk lépései után elkezdtem beilleszkedni a családomba, és kezdem egyre jobban megszokni a lehetetlent.

Sok minden történt 17 nap alatt. A legutóbbi bejegyzésemtől nézzük csak mi is az a sokminden:

Az anyuka húga/nővére (sosem fog kiderülni mert annyi van belőlük:)) itt volt a 2 fiával, mivel ők Mexikóban élnek ilyenkor az egész család összefut. Este átjöttek hozzánk, és persze a zéró spanyol tudásomat elkezdték felmérni. Szerencsére néhány másodperc után feladták, és megpróbáltak kinyögdécselni valami angolt, de ez ne igazán sikerült nekik, a szándék a fontos... Aztán mondták, hogy BINGO-time van, úgyhogy akkor legyek szíves menni és számokat tanulni. A játékról annyit, hogy itt 25cent a beugró egy körre. Az nyer aki elsőnek kirak egy négyzetet(4szám bárhogy), egy sort vagy egy oszlopot, méghozzá először(na ki látta az Argo-t? :D). Szóval ő kapja meg az összes tétet. Az utolsó kör pedig 1 dollár, és a teljes táblát ki kell rakni. Ott voltak a nagyszülők, tesók, barátok, barátnők, így kezdődhetett is az instant leégés, hiszen az uno-n kívül nem sokat tudtam. Szerencsére nagyon segítőkészek voltak, így amikor rajtam volt a sor, nagyjából ki tudtam nyögni a számokat. Rendesek voltak, mert tőlem nem kértek pénzt, mondták, hogy csak tanuljam a számokat, de amikor egyszer véletlen nyertem, azért nekem adták ami össze volt dobva, azzal a feltétellel, hogy az utolsó körbe beszállok. Miután elbuktam egy dollárt összepakoltunk, és elmentünk a Friday's-be, ami azért vicces mert szerdán a westendben lévő hasonló étteremben ettünk a családommal, most, pár nap elteltével pedig itt. Az ételekben mondjuk nem nagy hasonlóság volt, mármint ami az adagokat illeti. Az apuka kinevetett, hogy én csak a 400grammos hússal rendelkező hambit eszem, amikor ő, egy legalább 60dekás steak-ot nyomott le, ami akkora volt, hogy lelógott a tányérjáról. Ami itt nagyon furcsa volt, hogy az üdítőket bármikor után töltik, és ez benne van az árban. Egyébként is rengeteg cukros dolgot isznak, ami nekem Magyarországon nem volt szokásom, de itt kénytelen voltam rászokni. 
 Másnap korán felkeltem, még maradt egy kicsi abból a jetlag-ből, így nem ébresztett fel az öcsém amikor 8:30-kor kopogott az ajtómon. Megkérdezte, hogy megyek-e velük templomba, mert nem baj ha nem, ha szeretnék, nyugodtan maradhatok otthon. Mivel érdekelt a történet, persze hogy igent mondtam, így 9-kor már úton voltunk a temp... éttere... reggeliző hely felé, ahol találkozó volt az egész családdal. A kifőzde szerű étteremben hangosan szólt a panamai zene, és az illatok nagyon csábítóak voltak. Mivel fogalmam sem volt, hogy itt egyáltalán mit lehet kapni, a nővéremre bíztam a rendelést és így egy olyan lángost kaptam, amit szerintem mexikóiak csináltak, és köretként sült disznóhúst adtak.

Miután megettünk mindent, mind a tizenvalahány családtag nekiindult a templom felé, ami csupán 20 perc volt kocsival, és az óvárosban feküdt. A templom kívülről egészen szokványosnak tűnt, aztán amikor beértünk egy halom ventilátor, egy éneklő gitáros alak, és az omladozó tető fogadott. A mise talán annyiból volt érdekes, hogy itt nem orgonával, hanem gitárral kísérték végig a szertartást. Ezután elmentünk a nagyszülőkhöz, és segítettünk a mexikói nagynéninek összepakolni, mert ők aznap délután haza is utaztak. 

 Hétfőn az anyuka felcímkézte a lakást, hogy tanuljak egy kis spanyolt is itt, rendes tőle.  Aztán az egész család lelépett dolgozni, és úgy tűnt az egész napot egyedül kell töltenem, amikor a nővérem megkérdezte, hogy volna-e kedvem vele tartani. Amíg ő dolgozott, én a kocsiban vártam, na jó, néha azért letekerve hagyta nekem az ablakot :P, Együtt ebédeltünk, és este elmentem az öcsémmel és Tas-szal (aki itt volt cserediák) kondizni, hogy a nagy evéseknek meglegyen a másik oldala is. Ennek következtében másnap a karjaimat alig bírtam megmozdítani, egész éjszaka rosszul aludtam, mert ha megmozdult bármelyik alkatrészem, az fájt. Nagyon.
 Csütörtökön elmentünk az egyetemre az anyukával, hogy megmutassa, hová kell majd járnom augusztus 11-től.

Ott összetalálkoztunk két professzorral, akik nagyon kedvesek voltak, és csodák csodájára beszéltek angolul. A tesóimon kívül nem sok embert ől hallottam még ezt a nyelvet, úgy hogy nagyon megörültem. Tényleg tök jóarcok voltak, mondták, ha bármi gáz van keressem őket. 
 Pénteken elmentem a nővéremmel, a barátnőivel találkozni. Tök jól eldumáltunk, és az egyik mondta, ha van kedvem csatlakozzak hozzájuk vasárnap egy kis túrára, mert ők az El Caminóra készülnek és ne aggódjak csak 15km és biztos bírni fogom. Na ők se hallottak még az AFS-es túránkról, 35km-hez képest semmiség. 
 Szombaton a tesóim leléptek, így a szüleim elvittek egy közeli kikötőbe (ha jól emlékszem Amador a neve), ahonnan nagyon szép kilátás nyílik a városra, és mindenhol hajók vannak meg pálmafák meg víz, egyszerűen gyönyörű.
A nagy csodálkozásban egyszer csak mintha magyar beszédet hallanék. Volt már ilyen korábban is, hogy félrehallottam más nyelvet, de azért füleltem. Aztán a mellettem álló fiatal nő a barátjához/férjéhez beszélt angolul, és én már el is könyveltem, hogy egy újabb félrehallás áldozatává váltam. Aztán a mellettük álló nyugdíjas házaspár kis idő elteltével odafordult a lányhoz, és elkezdtek magyarul beszélgetni. Na, csak nem tévedtem, oda mentem hozzájuk köszönni. A bácsi teljesen el voltál ájulva, amikor mondtam nekik, hogy itt élek, csak annyit mondott: "biztosan rég hallott már magyar szót". Ja, egy hete. Kiderült, hogy ők nyaralnak most a lányukkal, aki a barátjával Kanadában él. Aztán elindultunk a szüleimmel sétálni, néztük a partról a hajókat, láttunk egy ráját, majd beültünk egy olasz étterembe vacsorázni, ahonnan megint csak pazar kilátás nyílt a városra. Amikor megettük az előételt és a főételt, még egy fagyit valahogy letuszkoltam, utána hazagurítottak.
 Másnap korán keltünk a nővéremmel, mert jött egy barátnője, és indultunk túrázni. A hely egy jó fél órára volt kocsival, aztán megérkeztünk az esőerdőbe. Na hát az egy nagyon szép dolog ám. A pálmaház elmehet a sunyiba. Meleg, párás levegő, egy kicsit esik az eső, és tele van minden szúnyoggal. A lányok hátizsákot is hoztak, hogy gyakoroljanak a túrájukra. Teli rakták mindenféle ruhával, hogy nehéz legyen. Mondom jól van, hajrá lányok. Így táskástul kicsit lassan haladtunk, aztán 6,5km után visszafordultunk, mert ennyi elég volt nekik, és különben is sok a szúnyog. Útközben láttunk egy halom indát, amire gondoltam Tarzan módjára ráugrok, aztán a végén lemondtam eme lehetőségről, mert cserediák súlyomhoz képest nem tűnt elég stabilnak. Amikor visszaértünk a parkolóba mondták, hogy ne szólaljak meg, mert jegyet kell venni (wtf?) és panamaiaknak olcsóbb. Huh mondom remek, miért kell még itt fizetni? Ezután elmentünk egy olasz étterembe (igen már megint, de most egy másikba), ahol bepizzáztunk, és irány haza aludni.
 Kedden volt a szülinapja az apukáimnak(ez így elég furán hangzik), így először skype-os ünneplés az otthoniakkal, aztán nekiláttunk a ház feldíszítésének. Összevissza fújtuk a fekete-fehér lufikat, terítettük az asztalt, hogy aztán azt bent hagyva a teraszon vacsorázhassunk. Megint csak egy "értelmes" húzás :) Napközben elvitt egy önkénteshölgy az egyetemre, de előtte körbeautóztuk a környéket mert neki "dolga volt". Így csupán 4 órába telt a dolog. Az egyetemen persze senki nem tudott semmit, irodából irodába küldözgettek, így egész otthonosan éreztem magam. Aztán persze szép lassan rendeződött minden és még az órarendemet is sikerült kiharcolni :) Este még segítettem az anyukának kaját gyártani 2-féle sajtból, sonkából, olajbogyóból, és koktélcsersznyéből. Elég furcsán hangzik mi? Pedig finom lett :) Az anyuka lasagne-t sütött (ez az olasz vonal...), és persze a torta sem maradhatott el, az apukát pedig megajándékoztam egy uncsikummal, had tudja meg mi a magyarok istene. 

 Másnap elvittek valami kirakodóvásár szerűségbe, ami legjobban a BNV-re hasonlított. Mindenféle haszontalan dolgok és valami kajaszerűség, de persze volt nagy színpad, sok ember, belépő és nagyszülők. Az egészben mondjuk annyi pozitívum volt, hogy a nővérem barátjától végre kaptam sim-kártyát, úgy hogy lehet hívni :P

 Szerdán összepakoltam pár napra, mert az anyukával elmentünk a hétvégi házba takarítani és rendet rakni (mert azt mindenki csak használja), így mi ketten és két munkás srác ott voltunk egészen szombatig. Mondjuk olyan sokat nem kellett dolgozni, így jutott időm a függőágyban olvasni, miközben a háttérben hatalmas hegyek voltak, és két söprögetés között jutott idő a spanyol tanulásra is, amiből megtanulhattam, hogy mondják azt spanyolul, hogy "krétázd be a dákód!". Ja, hogy csak a billiárdról van szó... Este pedig elnyerhettem 4,25 dollárt bingón a nagyszülőktől. Bankot robbantottam...
 Szombaton meg búcsúzóul elmentünk egy super mercadóba, ami tényleg szuper. 3 emelet, külön mozgólépcső a bevásárlókocsiknak, és mindent lehet kapni a keverőpulttól és hangfalalkatrésztől elkezdve, az 50l-es fazékon, szülinapi kellékeken keresztül a laptopokig, és lakberendezési tárgyakig. Jogosan merül fel a kérdés, hogy "persze, rezsóalkatrészt biztos nem lehet ott kapni...". A szkeptikusokat megnyugtathatom, hogy még azt is lehet... :)

Este elmentünk a bátyámért, aki eddig az USA-ban volt a fogadócsaládjánál látogatóban, és egyébként fél hónappal idősebb nálam. Elmentünk családostul a Friday's-be (mer az nekünk jó), letoltam egy jó steak-et, és nekiálltam otthon bepakolni, mert holnap autóversenyre megyünk Santiagóba, aztán másnap továbbmegyünk nyaralni valahová a tengerpartra. Ééééés persze muszáj vagyok éjjel 2-kor blogot írni, amikor 5-kor kelés van :)

Szóval csak ennyi történt ebben a 2 hétben, nemsoká újra jelentkezem, ha még van energiátok olvasni ezt a csodát :)

Puszi, pacsi 

Megérkeztem. Több mint másfél hónapnyi aktív készülődés után úgy éreztem, ez az idő kevés ahhoz, hogy elköszönjek az összes családtagtól és baráttól egy évre. Persze nem volt mit tenni, az utazásom időpontja egyre csak közeledett. Július 16-án még vagy 15 emberrel kellett volna találkoznom, akik jó részével szerencsére sikerült is, még ha nem is annyit amennyi elég lett volna. Aztán este még összeraktam félig-meddig Gábor íróasztalát, amit hetek óta ígérgettem, majd rohanás családi vacsira, de útközben még egy gyors puszi Vicának. Sajnos a családommal is rövid időt tudtam tölteni, de már rohantam is tovább, hiszen még 3 találkozó várt rám este 8 után. Az utolsó sör is legurult úgy éjjel 1 körül, aztán elköszönés Zolikától, és 2 körül már az ágyban is voltam. Aztán 3:20-kor kelés, pakolás, sietés, elkésés a reptérről. Sok barátom eljött, hogy megnehezítsék nekem ezt a folyamatot, és maguk is áldják azt a pillanatot délután 3-kor amikor leragad a szemük a munkában. 5:50-kor bementem és elkezdődött egy olyan utazás, amire régóta vártam, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz. Szerencsére nem volt időm gondolkodni, gyors kapukeresés, utolsó telefonok és beszállás. Az út Párizsig 2,5 óra volt. Életem egyik legnehezebb 2,5 órája. Az agyam folyamatosan azon pörgött, vajon mi fog engem a világ másik felén várni.

Párizsban a free wi-fi és az "olcsó" telefonhívások lehetőségét kihasználva még próbáltam kapcsolatot teremteni a hazaiakkal, de 4,5 órás várakozásomnak hamar vége lett, és már szólítottak is minket a beszállásra. A gépben 1,5 órát vártunk, amiből 1 óra késés volt. Aztán felszálltunk. Életemben nem utaztam még ennyit egyhuzamban. 11 óra az óceán felett. Szerencsére rengeteg kaját kaptunk, így a cserediákomságom első 5 kilóját gyorsan sikerült magamra kapnom. Próbáltam aludni de nem nagyon ment, mert az elemek összeesküdtek ellenem. Az előttem lévő 2 sorban 2 csecsemő is utazott, így az ők hangeffektjeit élvezhettem. Mellettem széles vállú úriember, akitől nem igazán tudtam kényelmesen ülni, így a folyosó irányába próbáltam dőlni, ahol a szűk folyosón minden 2. percben elrohant valaki, így szerencsére mindig tudtam, hogy még megvan a vállam. Hát így telt el ez a végtelennek tűnő 11 óra. Mikor kiszálltam a gépből, egy kicsit megcsapott a páradús meleg levegő, de ezt a klíma miatt annyira nem éreztem. A gépen még kaptunk egy lapot, amit a belépéshez ki kellett töltenünk. Milyen céllal, menny időre, hova, stb., amit az útlevél ellenőrzésnél kellet leadni. Hoppá, itt az első baki. Nem tudom a címem. Az egyetlen dolog ahová fel van írva, az a feladott poggyászom címkéje. Kitöltöttem a lapot, a rublikát üresen hagyva, majd csak megoldódik. Kb. fél óra sorban állás után a vámtiszt megkérdezte ugyan, hogy hová megyek, de ezt egy gyors cserediák vagyok egy évre jöttem trükkel el is intéztem, így ő lelkesen pecsételt az útlevelem "a magyar hatóság bejegyzései" című oldalára. Aztán csomagellenőrzés, újabb papír, amit szintén nem nézett meg senki, de a papírgyűjtéskor biztosan jó szolgálatot tesz majd nekik. Röpke 1 órával a leszállás után, a csomagomat felkapva már vonulok is ki, ahol egy kedves hölgy várt AFS-es táblával a kezében. Kocsiba be, ablakot, ööö klímát be, majd elindultunk az "orientáció" felé. Kb. fél óra utazás volt mire megérkeztünk Panama city belvárosába. Útközben megláttam az óceánparton a felhőkarcolókat, a fákat, hidakat és egyszerűen nem tudtam hová tenni azt a csodálatos látványt. Az az elején feltűnt, hogy gyanúsan sok itt a Toyota és a KIA, szinte csak ezek járnak az utakon.  Ami még érdekesség, hogy itt elég furcsa buszok közlekednek. Nagyjából úgy kell elképzelni őket, mint egy amerikai sárga iskolabusz összegraffitizve, stroboszkóppal a tetején. Mindegyik másképp néz ki, mert mindegyiknek más a tulaja, de elég vicces látvány.

Aztán be a belvárosba, ahol balkáni közlekedés, dudálás, ordibálás. Nagyon vicces volt ezt látni mert kicsit olyan, mintha New york és Isztambul keveredett volna össze valahol, ahol az időjárást és a stílust a Törökök adták, az épületek pedig  Nagy Almából jöttek volna. A házba megérkezve, ami egyébként az egyetem mellett volt, találkoztam 8 belga lánnyal, akik szintén erre a programra érkeztek. Este volt, nagyon fáradt voltam, csaknem 24 órája úton. Nem vágytam másra csak egy ágyra és egy zuhanyra, igazából a sorrend ott már mindegy volt. A zuhanyban megtapasztaltam
a hidegvíz csodálatos élményét, amire azt kell mondjam nem is olyan rossz ebben az időben. Sőt akár 10 percet is simán lehet állni a zuhany alatt. Orvosi vizsgálat jött, amit az egyik önkéntes nagynénje végzett, majd rövid beszélgetés után végre elmehettem aludni. Hiába feküdtem le helyi idő szerint este 10-kor, szörnyen aludtam. felkeltem hajnalban többször is. 4-kor, 5-kor, 6-kor. Ennek valószínű az az oka, hogy a biológiai órám ezt 11, 12 és 13 órának észlelte, nem is tudom miért. A nagy meleg még nem is zavart annyira. Reggelire aztán betoltunk egy kis dinnyét és ananászt, aztán elvitt az egyik önkénteslány a bevándorlási hivatalba, ahol kb. 1000-en akartak bevándorolni, vagy bármi más ügyet intézni. Kb. 2 óra alatt végeztünk is. Közben elolvastam a Panama iz a big kántri, és a széfti tipsz című AFS csodakiadványokat. Az AFS úgy tervezte, hogy tovább maradunk, és külön ebédelünk, de így csak egy gyors frozen Pinacolad nevű csodád vettünk valamelyik büfé drive részében. Mondjuk az a büfé is megérne egy külön misét. Az italt pedig legjobban úgy tudnám leírni, hogy Pinacolada-jégkása. Finom volt, és ebben az időben nagyon jó.

Visszaértünk a szállásra, és rögtön el is mentünk enni a többiekkel. Megettem a rizst csirkével (mi mást...), babbal, salátával és sült banánnal. Egész jó volt ízre. Majd vissza a szállásra, és a fogadó koordinátor megkérdezte, hogy mit szeretnék tanulni. Mivel nem volt net, nem tudta megmutatni a szakokat, így gyorsan átmentünk az AFS irodába, ami kb. 2 perc volt gyalog a szállástól, és amúgy nagyon királyul néz ki, hogy ott megbeszéljünk mindent. Kis gondolkodás után a turizmust választottam 2 okból is. Az egyik, hogy a 3 belga lány akik itt maradnak Panama cityben szintén azt tanulják majd, a másik, hogy innen van lehetőség utazni, egyetemi kereteken belül. Nemsokkal ezután értemjött a fogadóanyukám és az egyik öcsém. Elmentünk egy plázába, ahol a Subway-ben ebédeltünk, aztán találkoztunk az öcsém barátnőjével, majd az anyuka testvérével és gyerekeivel, aztán a fogadónővéremmel és a barátjával. Elmentünk velük A HardRock hotelbe (mert hogy itt ilyen is van) és mi jött velem szembe? Hát nem egy trabant? :D Na kellett nekem nyugatra jönni...
Aztán kiderült, hogy ez a U2-nak volt valamelyik turnéjuk része, de akkor is vicces volt.
Kis séta és beszélgetés után, amiből persze nem értettem semmit, elmentünk a történelmi városrészbe, ami nagyon szép volt, és az óceánparton van.

Itt találkoztunk egy thai sráccal és a barátnőjével, akiknek nem tudom mi közük a családhoz, de jöttek velünk ők is. Nem sokkal ezután elindultunk haza, amit csupán 2 óra alatt meg is jártunk egy óriási dugó miatt. Este 9-re értünk a házhoz, amikor felkeltettek, mert hát ugye én útközben még az időeltolódás áldozatává váltam. Pacsi az apukával, a kutyák és a szobám bemutatása, és nagyon kedvesen felajánlották, hogy menjek csak nyugodtan aludni, mert tudják, hogy milyen fáradt is lehetek. A tesóm bekapcsolta a klímát a szobába, amire csak annyit mondott, hogy ne aggódjak, nemsoká olyan hideg lesz mint alaszkában. Hát nem hazudott. Az éjszaka közpén arra keltem, hogy kb. 16 fok van a szobában. Szerencsére megtaláltam a távirányítót, úgyhogy most kellemes 25 fok van itt, ami nagyon jó. Reggel 5-kor persze felkeltem, így volt egy kis időm szótárazni most meg blogot írni. Nemsoká 8 óra, valaki nagyon mozog a folyosón, úgyhogy felöltözöm és kimegyek, hogy elkezdődhessen egy újabb izgalmas nap :)

Puszi, pacsi mindenkinek ;)

Nagyjából 2 és fél éve vagyok az AFS önkéntese. Ez a szervezet tanulási programokat biztosít többnyire középiskolás diákoknak. Mivel már önkéntes karrierem kezdetekor túl idős voltam, esélyem sem volt egy ilyen programra. Aztán egy telefon mindent megváltoztatott...

2014.02.18.
Vicát hívom, hogy megbeszéljük az IKSZ-es (Iskolai Közösségi Szolgálat) diákok sorsát egy tréninggel kapcsolatban. A hívás közben aztán egy régi téma jön elő a semmiből és Vica megkérdezi: Emil, Te nem szeretnél kiutazni??? Csupán 5 éve- jött a válasz tőlem, hiszen életemben akkor hallottam először arról, hogy külföldön is lehet tanulni. Jó, akkor beszéljetek már a Kiss Katival kérlek, mert átalakult az ösztöndíj rendszer, és akár egész magas támogatást kaphatnál egy egyetemi programra. 
Épp az egyetemre siettem eközben, de mondanom sem kell nem sok maradt meg az előadásból, hiszen végignéztem az összes lehetséges országot, ahová van lehetőség kijutni egyetemre. Nem volt bonyolult választás. Az öt ország -Panama, Mexikó, India, Fülöp-szigetek és Peru- közül azt választottam, amelyikről a legkevesebbet tudtam, pontosabban csak annyit, hogy van ott valami csatorna. Nem nehéz kitalálni, hogy melyik országhoz is köti a legtöbb ember kis hazánkból ezt a tényt.

2014.02.19.
Bementem az irodába a lányokhoz. Nem nagy dolog, máskor is történt már ilyen. De ez most más volt. Nagyon más. Kati elmagyarázta, hogy hogyan is működik az ösztöndíj, és hogy felejtsem el az önkénteskedést hétvégére, mert résztvevőként leszek ott a kiválasztáson. Egyszerre voltam nagyon-nagyon boldog, és egy kicsit szomorú is. Nagyon boldog, mert végre elindultam egy olyan úton, amelyre nagyon régóta vágyom, de ehhez fel kellett (kell) adni -még ha csak egy kis időre is- azt, ami eddig oly sokat adott nekem. Az AFS-től nagyon sok barátot kaptam, rengeteg új élményt szereztem, és úgy érzem ez az a hely, ahol kiteljesülhetek. Persze most még remegő térdekkel félek a jövőtől. Az eddig megszokott "langyos pocsolyát" el kell hagynom, és új élményeket szereznem, kipróbálnom magam máshol is. Nem titkolom, nagyon félek. De ilyenkor mindig eszembe jut Moldoványi Kinga, aki mindig azt hajtogatta, hogy "Az életed ott kezdődik, ahol a komfortzónád véget ér". Nem tudom kitől hallotta, de nagyon igaza lehet, hiszen valahol erről is szól az AFS. 

2014.03.01.
Várt egy e-mail, amit Kati küldött. A kiválasztásom sikeres volt, és Panamát ajánlják fel számomra mint célországot. Király!- Gondoltam magamban, már csak 2 millió forint választ el a célomtól, amit majd egy akkor még nem látott pályázat fog eldönteni. Aztán persze néhány héten belül megérkeztek az ösztöndíjhoz szükséges papírok, és máris kezdődhetett a családi bürokrácia. Heteken keresztül bérpapírok, igazolások és számlák jártak körbe a lakásban, hiszen ezeket mind le kellett adnom egy levéllel egyetemben. Amikor ezt leadtam, kezdődhetett a végtelennek tűnő várakozás.

2014.05.25.
Majdnem 3 hónap várakozás, jó néhány álmatlan éjszaka után a villamoson ülve frissítettem e-mail listámat, és egy új levelem érkezett. A tárgy "ösztöndíj értesítő" volt. A címet elolvasva az jutott eszembe, hogy bármi is áll az üzenetben, az az életemet biztosan meg fogja határozni. A szöveget el sem olvasva kutattam a számok, valamint az eredmény után. Majd néhány tized másodperc után - ami akkor óráknak tűnt - végre eljutottam a lényegig. Megkaptam az ösztöndíjat.

Azóta több mint egy hónap telt el. a lelkesedés a régi, a teher egyre nő. Rengeteg dolog áll még előttem 2 hét múlva várható kiutazásomig. A fogadócsaládom és egyetemem már megvan, bár még nem sikerült velük felvennem a kapcsolatot. Mostanában mindenkinek csak azt mondom, hogy nem baj, mert két hét múlva úgy is találkozunk. Olykor még magam sem fogom fel ezeknek a szavaknak a súlyát. Két hét. Július 17-én reggel 6:50-kor elhagyom ezt az országot, és egy teljes évet fogok Panamában tölteni. Félelmetes és egyben csodás érzés.

Persze addig még sok dolgom van. Főleg a családdal, és a barátaimmal próbálom az utolsó napokat tölteni, de természetesen sok hivatalos dolgot is el kell intéznem, amik nagy részén szerencsére már túl vagyok.

Ezt a blogot azért hoztam létre, hogy a tapasztalataimat megosszam azokkal, akik kíváncsiak arra, hogy mi is történik velem majd a világ másik felén, 10.000km-re Magyarországtól.

Jó olvasgatást előre is!