Igen, ez a blog még létezik. Ez volt a válasz a kérdésemre ma reggel, amikor a Facebook on this day funkciója kidobta az egy évvel ezelőtti bejegyzésem. Vicces visszaolvasni saját magam. A sokszor magyartalan, kusza gondolatok gyűjteményét. De ez van, elmúlt az az idő, amikor reggelente csak a pólóm színét kellett kitalálni és akkor mentem bulizni amikor csak akartam.

Azóta persze otthon is zajlanak az események, nyilván nem olyan intenzíven mint kint, de most ezt kell megélni. Egyetem, munka. Ez a 2 dolog ami kitölti a napjaim 90%-át, és csak remélem, hogy hamarosan az álmaimhoz is közelebb kerülök, mert megint beleestem abba a csapdába, amibe kiutazásom előtt. Ez a csapda, vagy inkább örvény a legtöbb embert beszippantja. Nem vagyunk képesek a mindennapi dolgainkon túllátni, lefoglal az túlságosan, hogy éljünk, emiatt nem, vagy csak nagyon lassan tudunk előre haladni.

Pilóta karrierem elkezdődni látszik, azaz már megvan az a 460 oldalas könyv amit be kéne vágnom, de persze időm semmi sincs, így nehéz bármit is csinálni, ezért az az elhatározás, hogy ZH időszak után könyörtelenül ennek a tanulásába kell menekülnöm.

Az AFS… Hát izé… Az úgy volt… Mikor hazajöttem igyekeztem az egész életemet visszakapni amit otthon hagytam. Ebben a legtöbb barátom és a családom hatalmas segítség volt, ugyan akkor a szervezetnek volt egy olyan húzása augusztusban, ami egy elég nagy törés volt a motivációmban. Aztán új feladatokat kaptam, ősszel Event Support koordinátor lettem, megcsináltuk a nagygyűlést, majd februárban egy 11 napos tréningprogramot, ami hatalmas tapasztalat volt, de rá kellett jönnöm, hogy ez már így nem ugyan az. Biztos volt mindenkinek már ilyen az életében. Amikor pofont kap valakitől, akitől igazán nem számít rá, az könnyen okoz bizalomvesztést. Hát így vagyok most ezzel, kicsit alulmotiváltan, de majd lesz ez jobb is, most a következő feladat van a szemem előtt.

Hogy mi változott a hazajövetelemmel? Gyakorlatilag minden. A kedvenc kérdésem a „Na és milyen volt kint?” lett, amire nemes egyszerűséggel azt szoktam válaszolni, hogy jó. Még azoknak sem tudom jól átadni az élményeket, akik hosszú évek óta ebben vannak, és nyomon követték a kinti mindennapjaimat. Azt meg kellett élni, ahhoz kint kellett lenni. Csak én tudom mi volt ott, és egyedül én tudom hasznosítani az ott tanultakat, amik beépültek a mindennapjaimba.

Vicces volt, amikor a hazatérés utáni orientáción találkoztunk a többi kiutazóval. Gyakorlatilag mindenki panaszkodott, hogy milyen problémái voltak a csereév alatt. Aztán telt múlt az idő, mentek a hónapok, és elkezdtek megfakulni a rossz élmények, előtérbe került az az idilli 11 hónap amit eltöltöttük. Vágyakozással gondolunk vissza mind azokra az időkre, amikor kint lehettünk, távol a családtól, és minden nap egy hatalmas élmény volt.

Persze most is meg kell látni mindenben a szépséget, én örülök, hogy kint megtudtam mit is szeretnék igazából, és most van utam és célom amit követhetek, olykor nem is könnyen, de lelkesedésem töretlen.

Lehet, hogy senki nem olvassa el ezt a bejegyzést, de jól esett kiírni magamból, lehet, hogy csinálok még ilyeneket…

Szóval ott hagytam abba, hogy egyetem… Jelentem határozottan elindult, és határozottan érdekesebb, mint az előző félévem, legalább is egyelőre. A tárgyaim eléggé reál irányban vannak (mondjuk mi más lenne biológiánál), így van matek, kémia, biológia és fizika órám, de hogy a humán rész se maradjon ki van még spanyolom is. A spanyolt azért nem értem, mert ugyan én nem beszélek tökéletesen, de a csoporttársaim panamaiak. Bár ugye a kis indiánok annyira nem beszélnek, szóval lehet, hogy miattuk, mindenesetre érdekes. Az óráim kb. 50-50%-ban elmélet és labor. Bár még csak a laborismertetők voltak, nagyon izgalmasan hangzik a fehér köpeny és a védőszemüveg, de majd meglátjuk mi lesz a gyakorlatban, én már nagyon várom. Elég érdekes, hogy 4 különböző épületben tartják az órákat. Van egy a biológia labornak, egy a kémia és fizika labornak, egy az elméletnek és természetesen a spanyol tanszék is külön van. Szerencsére ezek viszonylag egymás mellett vannak a campuson, 5 perc futással bárhova (tesztelve). Persze második nap reggel sikerült kapásból egy másik csoport matekjára beülni, ami azért vicces, mert nekünk is az lett volna, csak az tűnt fel, hogy a professzor arról beszél, hogy duplaóránk lesz. Akkor elkértem a mellettem ülő lány órarendjét, és konstatáltam, hogy majdnem egyezik az enyémmel.  De nem én voltam az egyetlen, 2 csoporttársam természetesen mellettem ült, és elkezdtek magyarázkodni az óra felénél, hogy köszönjük, de nekünk jelenésünk van most biológián. A félreértés egyébként abból adódott, hogy órarend szerint a 20-as teremben kellett volna lenni. Na most a második emelet legnagyobb számmal rendelkező terme a 19-es számot viseli, és nincs 3., így gondoltuk az előző nap tapasztalatai alapján, bőven lehet, hogy rosszul írták ki. Persze óra után rögtön kiderült, hogy milyen az a panamai logika. A 20-as és 21-es termek hol máshol lennének mint a földszinten? Mindegy megoldottuk. Ami még kicsit érdekes, hogy rengeteg lyukasórám van, amit még ki kell találnom, hogy mivel fogok tölteni, mert tök jó, hogy elmentem ma reggelizni, meg ilyesmik, de mondjuk kedden 3,5 óra szünetben ötletem sincs mit tegyek. Lehet majd elugrom úszni, az úszocucc befér, nem kell aznapra köpeny. Összességében egyébként örülök, hogy visszatért az egyetem, bár tisztában vagyok vele, hogy így még az eddigieknél is gyorsabban fognak telni a napok, de hát ez benne van a pakliban. Na indulok, mert nemsoká kémia előadásom lesz, további szép napot/estét/éjszakát! :)

Hehe, na ilyen az amikor elkezdek offline blogolni, majd egy hónap múlva folytatom…
Szóval több mint 4 hét után összesen annyi változott, hogy alig van energiám. a 100 happydays napi postolása néha akkora eget rengető feladat, hogy inkább nem is erőltetem. Nagyon vicces, hogy néha csak hazamegyek, beteszek valami filmet, és bámulok rá, szerintem utólag a felét sem tudnám visszamondani, de realxálásra pont jó. Nem nagy művészfilmekre kell gondolni, tehát csak ellimonádézom, sorozatok ilyesmik. A bulizás pedig abban merül ki, hogy Jordan rámír (ez a rámír úgy hangzik mintha a neve lenne), hogy szar napja volt igyunk meg egy sört vagy fordítva. Jó nyilván nem egy sör szokott ebből lenni, de ez részletkérdés.
Volt húsvét! Azta, csak úgy cikázom a témák között, hát ilyen ez a popszakma meg a panamai pörgés. Ez az egész itt annyiból állt, hogy a családom lelépett 4 napra, én meg egy fura véletlen félreértés, vagy nem is tudom mi következtében otthonmaradtam, de amire nem számítottam, hogy az összes ismerősöm a strandon süttette a hasát. Erre a drága panamai kormány még rátett egy lapáttal, hogy pénteken az összes bárnak és pub-nak be kellett zárnia, nem lehetett alkoholt venni a boltokban, így amikor este bementem a városba, hogy legalább valakivel találkozzak, tök mindegy, hogy kivel, turistákkal bulizni vagy ilyesmi, egy-két szerelmes páron kívül senki nem volt az utcákon. Mondhatni sokat segítettek ők is abban, hogy ne érezzem egyedül magam. Ja igen, itt a húsvétot csütörtök, péntek, szombat ünneplik, hétfő munkanap rendesen. Szóval este 11-re hazaértem, és nekiálltam főzni, idiótábbnál idiótább zenéket hallgatni, és előkerült valahonnan egy üveg rozé is. Nem tudom kié lehetett… Na így telt a csodás húsvétom, se pálinka se semmi…
Na meg akkor írok még egy kicsit az egyetemről, ahol azért szintén zajlik az élet. Egyrészt a kedvencem, amikor az első 2 órám hajnali 7:50-től 9:25-ig elmarad, de a tanár erről elfelejt szólni, és mehet a kelés 5:30-kor a 7 óra helyett, de nem gáz kibírjuk. A másik nagyon vicces történet, mármint inkább több, de megpróbálom összefoglalni. Szóval érkezett egy sármos, izmos, jóképű európai srác az egyetemre szerény személyemben (ego a maximumon), amit persze a helyi lányok is észrevettek. Magasságom, kiállásom és lábméretem azonnal megtetszett nekik, így rögtön el is kérték a számom jó páran (szerencsére még csak lányok, a politikai korrektség jegyében, ezt nem árt megjegyezni manapság). Így történt, hogy ma reggel megkaptam életem egyik legromantikusabb üzenetét, „sometimes you are a headache but funny i miss you” szöveggel. Németesekenek, oroszosoknak és persze russzinosoknak lefordítva: néha fejfájás vagy, de vicces és hiányzol. Szóval fejfájás vagyok. Ilyen szép bókot europoid még nem kapott szerintem. Amúgy nagyon vicces 1-2 csoporttárs, próbálnak ők is megtanulni magyarul 1-2 szót illetve próbálgatják az angolukat. Az egyik lánynál kimerül abban, hogy „Whats your problem?” ezt biztosan a gettóban tanulhatta… :D

A képeket valamiért most nem engedi felrakni, majd pótolok;)

Na szóval röviden tömören most ennyi, nemsoká megyek haza, de azért az előtt még remélhetőleg írok. Csáó!!!!

Ps. Én ugyan ritkán posztolok, de a jobb oldalon van egy kis blog ajánló, tessék néha azokat csekkolni!
Ott van például Fanni, aki nagyon várja azt a srácot, aki felszedegetné a narancsait, szerintem ez egy megfontolandó ajánlat, akkor TDóri, akinek mindenképpen nézzetek bele a blogjába, hogyha valami tényleg nem mindennapira vágytok, a téma nagyon komoly, de szerencsére Dóri jó blogger, és eszméletlenül jól tudja leírni a dolgokat. Végül, de természetesen nem utolsó sorban Regi, aki Makó után úgy gondolta, Rigában próbál szerencsét egy rövid időre. Jó olvasgatást!

Mi kell ahhoz, hogy a lusta blogíró végre nekiálljon egy poszt megírásához? Keltsd fel éjjel kettőkor, hogy a kelésig tartó két és fél órában, töltse az időt valami hasznossal. Szóval igen, megint sikerült pár hetet kihagynom, hiszen az élet persze zajlik itt is, ma meg kezdődik az egyetem, amit egyelőre nagyon várok, bár az adminisztráció elég nehéz volt.

Szóval az történt, hogy el akartam menni beiratkozni az egyetemre, és hát nem jött össze hétfőn, mert már kavarással kezdődött a sztori, de kedd reggel 9-kor, egy nagy adag magabiztossággal beléptem a campusra. egy hölggyel, akinek segíteni kellett volna. Felkerestük a biológia nemes épületét, nagy nehezen egy nénit, aki segített, mert hogy ugye speckó státusz esete forog fenn. Szóval annyit mondott, hogy csak kb. "kart" kell váltani, mert előző félévben turizmus, ami tök más ezért leszek szíves felmenni az iroda épületbe, ami egy domb tetején van, kb 5 emelet magasan. Emilke fellépcsőzik lelkesen, hogy megvegye a papírt. Kis sorbanállás után megkaptam a nyomtatványt, amit 3 példányban ki kellett tölteni. Ez megvolt, a segítő hölgyemény itt lelépett. Elviekben annyi lett volna a feladat, hogy el kell vinni aláíratni 2 helyre, majd leadni egy 3-on. Itt már jött a baljós előérzet. Szóval lelkesen baktatok az előző kar felé, h az igazgató aláírását megkapjam. Nem volt nagy gáz, nem volt az irodájában de könnyen megtaláltam, aláírta, gyorsan egy másik helyre átmentem a titkárnőjéhez aki lepecsételte és hussantam is tovább az Biológia épületébe, hogy ugyan ezt az ottani igazgatónő is megtegye.Na hát ő nem volt ott, de mondta a titkárnője, hogy nyugi van, chill van, várjam meg nemsoká visszajön. Szóval vissza is jött ,majd kitalálta, hogy a kitöltött papírok mellé vitt engedély alapján (ami az előző félévre volt) nekem csak az előző karon van engedélyem tanulni, de menjek már fel a fő épületbe és kérjem meg a titkárság vezetőjét (aki kb. ilyen kis igazgató), hogy adjon egy új levelet, amivel felvehetnek oda is. Na szépen felmegyek, beszélek egy csajjal, aki mondja, hogy nem olyan egyszerű ám az, írjak egy kérvényt, meg menjek már le az új karom dékánjával beszéljek egy sort, hogy mi a szösz legyen. Na lemegyek, nagy nehezen a 800. irodában megtalálom a csajt, aki ugyan úgy a kérvényes sztorival jön elő. Na ekkor vissza a biológia titkárnénihez, aki nagyon kedvesen megírja nekem a kérvényt, és felszól, hogy ugyan segítsenek már nekem. Újabb hegymászás, ugyan az az iroda, 20 perc múlva a kezemben volt a papír, hogy felvehetnek. Zsíííííír, gondoltam én, mint utólag kiderült nagyon is naívan. Mondja a néni, hogy tulképp nagyjából vége, de menjek el a kar központi irodájába, ahol kapok egy papírt, amivel fel kell mennem egy másik papírért, amire a regisztrációs adatokat felírják, meg majd később az alapján kell befizetnem a regisztrációs díjat. Gyorsan le a kari irodába, az ottani lap 5 perc alatt megvan, mondom remek, fel a dombra sok.0 kérek is a pénztár ablaknál egy ilyet. Hát ő nem tud adni, menjek már fel első emelet jobbra az első ablak. A nevezett helyen a bácsi valami számot kér tőlem, amit úgy tudok meg, ha a földszint 3. ablakjánál megkérdezem. Természetesen ott az ügyintéző bácsi egy irodába irányít, ahol nem tudnak segíteni, de felajánlanak egy sorszámot egy másikhoz. A 29-es számot kaptam. Gyors csekk a kint ülőknél, az 5. jön. Hát mondom nincs az az isten(ekkor már több mint 4 órája rohangáltam), hogy én ezt végigvárjam. Vissza a Bioszos nénihez, aki elküld ebédelni, hogy ugyan ne nézzek már ki olyan sápadtan(inkább a reménytelenség mint az éhség). Na visszamegyek, újabb fél óra várakozás után felküld egy nénivel, aki ott dolgozik, hogy segítsen a regisztrációs lapot megszerezni. Felmegyünk, a kezébe nyomják szó nélkül az első emelet jobbra az első ablaknál, hát mondom ilyen nincs. Szóval vissza a bioszhoz, a néni szép lassan kitölti a papírt, mondja, hogy akkor már csak vissza kell mennem a pénztárhoz befizetni és kész vagyunk. Remek, de épp nincs a fülem mögött 49 dollár, holnap jó lesz? Persze
Másnap felcaplatok, Beállok a pénztárhoz, a hölgyemény megkérdezi, hogy első félév? Mondom igen, ja hát miért nem tegnap fizettem, mondom mert cserediák vagyok? Hát jó de menjek már fel az első emelet első ablak jobbrához... Na ennél a pontnál éreztem úgy, hogy nagylevegő, nagylevegő, nagylevegő, minden rendben lesz nagylevegő. Szóval felcaplattam az elsőre, ahol az ügyintéző eltűnt a papírral 5 percre, majd megkérdezte, hogy nekem milyen doksim van arról, hogy ezt engedélyezték nekem? Mondtam neki, hogy ezt a lapot anélkül meg se kaphattam volna, egész tegnap ezért rohangáltam, van engedélyem a kisistentől. Hát jó-jó de hol van? Mondom drága édes egyetlen tündér bogaram, hogy álljon a hátatba a hajnali görcs, mivel ez a doksi kellett korábban, értelem szerűen ott hagytam ahol kérték. Mondja, hogy várjak, és eltűnt 20 percre. Aztán egyszer csak megjelent az előző napi istencsászár doksival, majd lekísért a pénztárhoz, hogy ugyan engedjék már meg a befizetést...

Bár még mindig csak éjjel 3 van, megpróbálom valamivel elütni azt a maradék másfél órát, aztán nekiindulok, hogy elkezdődjön második panamai szemeszterem. 

Szép napot mindenkinek!

Az elmúlt hét nem éppen a programokról szólt, cserébe viszont újra rengeteg időm maradt punnyadni, illetve az élet nagy kérdéseire keresni a választ.
A témák főképp a maradék idő, és a hazatérés között voltak. Tudom, még van időm, de biztos vagyok benne, hogy a kb. 3,5 hónap pillanatok alatt el fog repülni. Ezért is határoztam el, hogy minimalizálom a Facebook-ot és az egyéb dolgokat, amik elvonhatják a figyelmem az évemről.
Az egyik ilyen pont, hogy szeretnék utazni. 3 helyre lenne jó még eljutni Panamában.

Ezek:

San Blas – 365 sziget és eszméletlen szép,

Volcán Barú- 3474m-es magasságával Panama legmagasabb pontja, nem mellesleg reggelente innen egy időben látni a két partot,

illetve még nagy vágyam visszajutni a Karibra, majd meglátjuk lesz-e rá lehetőség.

Ezen kívül persze rengeteg nagyobb célom van, mint nyelvtanulás, további kultúrális megismerés, barátok szerzése, és egyéb kis apróságok, amik talán csak nekem fontosak.
A Facebook megvonásról pedig annyit, hogy egyelőre jó döntésnek bizonyult. Túl azon, hogy néha eszméletlenül nehéz, viszont remek érzés újra elővenni a szótárat a buszon/metrón, vagy csak úgy kibámulni az ablakon, sétálni az utcán a nélkül, hogy 5 percenként a telefonomhoz kapnék.

Az egyetem 16-án kezdődik, így kicsit több mint 2 hetem maradt még a szünetből. Ez azért ijesztő, mert amint elkezdődik az egyetem, és a fél napjaim foglaltak lesznek, az idő felgyorsul, és attól félek, egyszer csak azon kapom magam, hogy már otthon vagyok. De semmi gáz, már arra is vannak terveim…

Igen tudom, egy kis idő kimaradt, de meg tudom magyarázni!

Lacibacsit idézve dugó volt, de igazából múlt hétvégén volt Panama legnagyobb bulija, a 4 napos Karnevál.

Szóval igazán autentikus módon 2 amerikai állampolgárral felszerelkezve autót béreltünk, és nekivágtunk a majdnem 6 órás útnak, melynek végére Las Tablas-ban kötöttünk ki. A városról azt kell tudni, hogy ha megkérdezel egy panamait, hogy hol van a legnagyobb buli, egyértelműen azt fogja mondani, hogy ott, de évi 6 nap kivételével a kutya nem jár arra, mert tényleg nincs ott semmi. Ha pedig megkérdezel egy tinit, hogy mi a kedvenc zenekara akkor azt fogja mondani, hogy Bon-bon (na jó csak vicc, segítség később).
Szóval megérkeztünk éjfél körül, és indult a bulizás, ami minden nap 2 részből állt. Az első fele kb. délelőtt 11-től volt, amikor eszméletlen mennyiségű ember gyűlt össze a főtéren, hogy eszméletlen mennyiségű alkohollal a kezében, eszméletlen vizes legyen. Igen, vizes, mert hogy a program egyik fő pontja, hogy hatalmas tartálykocsikból tömlővel vizet locsolnak a tömegre, és természetesen a cégek megszórják a jónépet repi termékkel. Így szerzett Emilke vagy 5 pólót, 2 kendőt, vízhatlan tasakot, kulacsot. Olyan 4 körül a rend korrupt őrei kitereltek mindenkit a főtérről, hogy a kamionok el tudjanak állni, illetve a teret felkészítsék az estére. Éjjel 11-ig szünet volt, szóval itt maradt egy kis idő strandolni, aludni, vagy kajálni. Mi inkább kihasználtuk az időt az alvásra, hogy 11-re kipihenten visszaérjünk, és megnézzük a királynőt, a perepuccát, és közben hallgassuk a különböző autókon játszó zenekarokat. A királynőről még annyit, hogy néhány 10000dollárt költenek el minden évben, mert minden estére új kocsi, új ruha, és ez bizony 4 napon keresztül igen költséges. Ezután pedig reggel 4-ig megint zene és tánc, majd a rendőrök jó éjszakát kívántak mindenkinek. A karnevál nekünk egészen kedd délelőttig tartott, amikor vissza kellett jönni a fővárosba.
A karnevál hangulatát ez a tehetséges énekesnő remekül kifejezi:

Csütörtökön jött vissza egy belga lány Belgiumból, és péntek estig együtt jártuk a várost, illetve elvittem a Budapest tabernába, csak hogy érezze mi is az a magyar feeling.

Szombat vacsira pedig csináltam rakott krumplit, amit a családom annyira bírt, hogy gyakorlatilag nem egész 2 adagot hagytak a tepsiben.

Ilyesmik történtek, hamarosan újra jelentkezem :)

 A bon-bon pedig:

Amikor az ember átesik az első kultúrsokkon, rögtön összehasonlítgat az anyaországgal, és bizony egy déli, kevésbé szervezett országban ilyenkor a mérleg nyelve inkább a negatívumok felé kezd elbillenni. Persze van sok jó dolog is mellette, de ezt az őskáosznak tűnő valamiben hajlamosak vagyunk elfelejteni. Így több mint fél év után persze tisztábban lát az egyszeri cserediák is, hát íme 10 dolog amit szeretek, vagy egyszerűen imádok itt Panamában:

1.     1.  A reggelik
   Hogyan is lehet jól indítani a napot? Hát persze, hogy egy jó reggelivel! Panamában tipikusnak számít a nap első étkezését nagyon naggyá tenni, amin még mi magyarok is elcsodálkozunk. Ilyenkor az asztalra kerül a sült hús hagymával és paprikával, sült csirke, tortilla (olajban sült vastag kukorica korongok), ojaldre (lángosszerűség), sültkolbász és sült virsli. Ennél jobb reggelit még nem mutattak nekem.
   
2.   2.    Az esőerdők
   Magyarországon is szerettem túrázni, bár sajnos ritkán jutott rá időm. Itt sincs sokkal több, de azért egy pár csodálatos helyre már sikerült felmászni, és olyan utakon sétálni, ami európai ember számára egyet jelent a végtelen egzotikummal. A vulkán azért még tervben van.
   
3.  3.     Óceánpart
   Végzel az egyetemen és van még egy kis idő a következő találkozóig? Hmmm… Kéne valamit csinálni. Irány a pálmafás sétány, a Cinta Costera, azaz az óceánpart. Kiváló lehetőség enni egy raspado-t a 35 fokban, majd az út végén a halpiac mellett, ha a szagon túltesszük magunkat, egy friss sült halat vagy cheviche-t is ebédelhetünk a hangos latin zenék mellett. Ugye mennyivel vidámabb a nap utána?
   

4.  4.     A Karib
   Azt hiszem itt nem kell különösebb magyarázatot hozzáfűznöm, talán már kicsit túl sokat is írtam róla a blogon, de mindenképpen beletartozik az általam 10 legjobban kedvelt dologba. Rum/szörf/hajótúrák/búvárkodás/sör/buli hajnalig a pofátlanul kékeszöld tenger mellett, alatt, felett, mindenki választhat a maga kedvére.
   

5.   5.    Diablo rojo
   Tudjátok, ezek azok a nagyon viccesen kinéző iskolabuszok. Megvesznek egy leselejtezett darabot az USA-ból, a tulaj kipingálja –néha egészen undorítóra-, egy kis hangrendszer, egy kis belső giccs, és kész is az originál panamai diablo rojo. Ha valaki egyszer itt jár, mindenképpen érdemes ezt az élményt kipróbálni. Elsőre talán félelmetesnek tűnik, de a hangulat kárpótol. Szól a zene, az emberek sokszor énekelnek, a fények pedig egy New york-i club technikájával vetekednek. Az egész kicsit olyan, mintha egy Borsod megyei kis kocsmában próbáltak volna nagynak tűnő, de valójában nem akkora dizájnt megalkotni, és mindezt belegyömöszölték egy buszba. Van még kérdés?
   

6.  6.     A nemzetközi közeg
   Panama történelmi adottságainak köszönhetően rengeteg nemzet keveredett össze ezen a viszonylag kis területen. Nagyjából 5 perc beszélgetés után bárkiről kiderül, hogy tulajdonképpen legalább az egyik nagyszülője más országból, vagy akár más kontinensről származik.
   

7.  7.     Az utca étkezés
   Számomra szorosan kapcsolódik a reggelis részhez, hiszen rengetegszer állok meg a járdán lévő kis kocsiknál, hogy egy frissen sült valamivel indítsam a napot. Jó az ebéd nem nagy szám, bár hozzáteszem a legolcsóbb étkezési forma, de estefelé néhány pohár valami után remek, többségében kolumbiai étellel lehet zárni az éjszakát.
   

8.  8.     Taxik
   Otthon sokan szidják őket, azért valljuk be néha nem alaptalanul. Hát vezetési stílusban itt sem sokkal jobbak, sőt néha el/kirabolnak embereket, de cserébe eszméletlenül olcsó. Napközben délután 2-3 dollárért gyakorlatilag bárhová el teleportálnak a belvárosban. Külön élmény, ha egyszerre több utas is van. Azért ezzel csak óvatosan!
   

9.  9.     Baseball
   Mint a latin országok általában, Panama is szeret szokásokat átvenni az USA-ból. Ennek a rengeteg gyorsétterem, a dollár és a Budlight mellett egy igen pozitív hozadéka a baseball. Bár még csak egy meccsen voltam, de a hangulat felejthetetlen volt, és mindenképpen megyek még. Azért persze kicsit módosítottak a szurkolási módszereken, így a csapatoknak külön zenekaruk van, és játszanak amikor rajtuk a sor, nálunk meg a sör.
   

1. 10.   Ron Abuelo
   Panama nemzeti rumja. Azt hiszem ehhez nincs több hozzáfűzni valóm…
   

Tratararáááá, eltelt egy hét, és ahogy az már megszokott, újabb bejegyzéssel jelentkezem. Na jó, ez elég gyenge próbálkozás volt így, de arra jöttem rá, hogy mióta nem pánikolok az otthoni dolgokon, sokkal több szabadidőm van, amit hasznosan ki tudok használni.Pár napja értem haza a Karibról, ahová nekem még mindenképp vissza kell mennem. Egyszerűen hangulata van annak a helynek, és ezt bárki elmondhatja, aki bulizott már hajnal 4-ig a tenger felett.

3 és fél napot sikerült ott tölteni, és hogy ne vesszen kárba 1 perc se, igen sűrű programot csináltunk, „piheni” nem volt idő. A legviccesebb talán a szörf oktatás volt, amikor 2 órát szenvedtünk a hullámokon a beszívott kolumbiai szörfoktatóval. Személyes kedvenc pedig a búvárkodás. Hát az valami elmondhatatlan, amikor csak bámultam a korallokat.

A hazaút viszont érdekesre sikeredett. Azt tudni kell, hogy Panama kiváló informatikai adottságainak köszönhetően (szarkazmus1.0), a buszjegyet akár 1 nappal az indulás előtt is meg lehet venni (szarkazmus2.0). Szóval történt, hogy egy délután hazaérve a hajótúráról, lezuhanyoztunk, és elindultunk, hogy megvegyük a másnap esti jegyet. Az iroda sajnos már zárva volt, de sebaj, reggel 8-kor nyitnak, Emilke 8:03-kor érdeklődik a tekintélyes méretű hölgynél, hogy akkor hogy is van ez. Erre jött a megdöbbentő válasz: már csak holnapra van jegy. Gyors leizzadás után eldöntöttük, hogy először elmegyünk David-ba, ami csupán 4 óra busszal, és onnan megpróbálunk felvergődni a fővárosba. Szóval áthajóztunk Almirante-ba, ahonnan a buszok indulnak. Felszálltunk egy chiva-ra, ami mondjuk egy 30 személyes Toyota kisbusz, és az emelkedőket annyira nem bírta, hogy a klímát olyankor ki kellett kapcsolni, hogy gyök 2-vel felszenvedjen velünk. Szóval 4 óra ilyen remek zötykölődés után, melynek részese volt az, hogy a sofőr kedve szerint ment a zsír egyenes szakaszon 5km/h-val, majd a lejtős szerpentinen 80-al, megérkeztünk David-ba. Na ha láttatok már zűlött várost. Jó nem hordom le nagyon, de konkrétan nincs ott semmi a koszon kívül, viszont óránként jár busz PTY-be. Meg is vettük a jegyeket, 50perc maradt még, de 30 perccel indulás előtt meg kell jelenni, és akkor akár korábban is indulhatunk. Hát erre sikerült rákontrázni egy röpke 50 perc késéssel, de legalább nagyon menő buszunk volt. Hogy mit keres egy Irizar PB a világ végén arra nem sikerült rájönnöm. Az út onnan 7 óra volt az 1 órás szünettel együtt, a kijelző szerint 16-17 fokban. A késés miatt probléma volt a jegyekkel, mert kicsit többet adtak el, mint ahányan felszállhattak volna, de az egész komikumát az adta, hogy ezt egy olyan kísérő bácsi próbálta megoldani, aki konkrétan nem tudott beszélni, csak ilyen artikulálatlan nyögéseket adott. Egy élmény volt. Éjjel 2-re érkeztünk meg, pulcsiban és kabátban, de egész gyorsan hazajutottunk a város másik feléről.

Másnap punnyadós napot tartottunk, és este sütöttünk palacsintát, ami szerintem nagyon jól sikerült, de kicsit több lett mint számoltuk, és 3 napig azt ettem reggel/délben/este.

Hát ennyit az izgalmakról, viszlát legközelebb!

Eltelt újabb egy hónap, és ezek szerint a havi 1 bejegyzés a normális nálam, bármennyire is másképp szeretném. Azt hiszem, ez most egy olyan bejegyzés, amit nem fogok sohasem elfelejteni. Na nem azért, mert bejelentem, hogy megnyertem a lottó ötöst, hanem sokkal inkább a hangulat és a környezet a meghatározó. Ezen mondat leírásakor 8:48 van. A nap nemrég kelt fel a Karibi térségben, a hullámok viszonylag nagyok, a szél éppen jó, a reggelizni vágyó emberek a környező asztalokhoz ülnek, hogy fél lábbal az ágyból elfogyasszák a reggeli életmentő kávéjukat majd később a reggelijüket, hogy aztán valami remek programon vegyenek részt ezen a csodás szigeten. Igen, ez Bocas del Toro, Panama egyik legszebb helye.

Szóval képzelje el mindenki, hogy itt ülök én is. Az enyhén fahéj ízű kávém már elfogyott. A második is. Bár fogalmam sincs mitől volt fahéj íze, de igazából annyira nem is érdekel, hiszen éppen azt a csodát élem meg, hogy eljöttem a Karibra nyaralni 4 napra. Kicsit olyan, mintha csak a Balatonra ruccantam volna le. Még lángos is van, csak itt ojaldre-nek hívják, és nagyon jó volt a reggelihez. Na jó, befejeztem az ámuldozást, de azt hiszem ezzel bárki így lenne.

Ha valaki nekem azt mondja egy évvel ezelőtt, hogy Emil, te Panamában fogsz tölteni egy évet, és tedd be a fürdőgatyád, mert a Karibra fogsz járkálni fürdeni, valószínűleg elküldtem volna egy orvoshoz, mert biztos nem komplett. Aztán egyre több embernél merült föl a gyanú, hogy talán valami fejben nincs rendben. Mindig is tudtam, hogy az AFS-nél csupa őrült dolgozik és önkénteskedik, természetesen a szó legpozitívabb értelmében. Először Vicát és az irodát, majd Gábort és Kareszt akartam rövid úton a fehér köpenyesek közelében tudni, de aztán persze idővel kiderült, hogy nekik van igazuk. Tényleg idejöttem, és tényleg valóra vált egy álom.

Persze sok probléma adódik az első időkben, de aztán a felénél valami megváltozik. Rájössz, hogy 1 év nem olyan sok idő, hiszen az első 6 hónap úgy repült el, mintha csak pár nap lett volna, és nem azért mert a maradék kiesett a Ron Abuelo-tól… Karácsony után rájöttem, hogy én tulajdonképpen szeretek itt lenni. Nagyon is. Persze sok tervem van otthonra, de ezekhez kellett egy kis idő. Ahogy az előző bejegyzésben említettem, körvonalazódott, hogy pontosan mit és hogyan is szeretnék csinálni a jövőben. Most már van időm szimplán élvezni a mindennapokat, és nem görcsölni azon, hogy mi lesz otthon.

Eredetileg az elmúlt hetek történéseit szerettem volna megosztani Veletek, de ez lett belőle. Ne aggódjatok! Olyan ez, mint amiért a vonat nem múlik. Hiszen ami késik, nem múlik… 

Na jó, azért annyira nem szörnyű a helyzet, és bár több mint 2 hónapja írtam utoljára, éppen ugyan olyan furán érzem magam mint legutóbb, annyi különbséggel, hogy az ágyból is tudok netezni (egészen holnapig).

Meg se próbálom leírni, mi minden történt az elmúlt hetekben, hiszen lehetetlen küldetésnek tűník, de úgy gondolom, itt az ideje, hogy megosszak veletek is néhány dolgot, ami mostanában a fejemben jár.

Szóval kezdjük a jóval!
Végre kitaláltam mit is szeretnék kezdeni az életemmel. Ez azért ekkora hír, mert eddig teljesen kétségbe voltam esve, hogy merre is kéne elindulnom/továbbmennem, de azt hiszem végre rájöttem. Persze itt jön egy kis rossz oldal is, mivel nem tudom még a hogyan-t. Bár a lelkesedés megvan, sajnos az anyagi része még nincs, remélem az is rendeződik néhány évtizeden belül.

Lement a karácsonyi őrület, ami több szempontból is nehéz volt számomra. Egyrészt mert a december 25. előtti közlekedés élményszintje felért egy gyomortükrözésével, és bár utóbbiban még szerencsére nem volt részem, de legalább annak gyorsan vége van. A buszozás, autózás, taxizás csiga tempóra lassult, pedig írtam már a méltán híres 4km 1 óra alatt buszos projectről. Na képzeljétek el ezt ennél is lassabban. 
Alapvetően szeretem a karácsonyt, de 35 fokban valahogy nehéz elképzelni ezt az egészet, nem sokat segített az sem, hogy giccsparádéba csapott át minden. Az utcák, plázák, boltok mind-mind teli voltak aggatva förtelmesebbnél undorítóbb dekorációval, természetesen egy-egy mobilszolgáltató logójával megcímezve.
A fogadócsaládom az USA-ba utazott 20-án így nekem másik család után kellett néznem 10 napra. Utólag kiderült, hogy ez 11, ami miatt volt egy izzadós napom, de talán majd később arról is. Szóval egy magyar család fogadott be. Ők egy közeli városkában laknak, ahová annyira nem is nehéz eljutni mint azt korában gondoltam, bár szerencsére hétköznap reggel nem kellett még sehová mennem innen. Úgyhogy most még itt vagyok, szerencsére egész "európai" környezetben, és élvezem a család hölgy tagjának eszméletlen finom főztjét, ami tényleg olyan mintha otthon lennénk. Ja és van WIFI a házban, így tudok hajnalig macskás videókat nézni. Kicsit olyan, mintha hazamentem volna 11 napra. Magyar ételek, RTL klub, magyar beszéd és szokások. 24-én eldöntöttük, hogy nem lesz fa, mert mindenki lusta volt díszíteni, mondjuk ezen nem kell csodálkozni 35 fokban 85% páratartalomnál. A nappaliban pedig nem lehet bekapcsolni a klímát, mert az igunak (aki egy zöld leguán és ti talán Béla-ként ismeritek) meleg és magas páratartalom kell. Szóval 24-én este átjött magyar srác, akit már ismerek a Tabernából, és együtt kajáltunk eszméletlen finom ételeket és sütiket, mellé pedig lelkesen söröztünk. Kis bonyodalom után megérkezett az -ex-barátnője, akiről még ő sem tudja, hogy most mi van, és éjfél előtt nem sokkal elindultunk egy buliba. Itt karácsonykor megy ám a "fuegos artificiales", így körülbelül úgy nézett ki a város, mintha összekevertük volna a karácsonyt, a szilvesztert és aug. 20-át. Éppen az autópályán mentünk, amikor 23:59-ről ugrott az óra, és akkor kitört a fényháború az út mellett. Házak között mentünk, és egyszerűen mindenhonnan lőttek. Eszméletlen jól nézett ki, ahogy mindenhonnan különböző színeket látunk, és teljesen elfeledtette, hogy karácsony van.
Persze másnap előjött, hogy hiányzik mindenki, hiszen 20 éven keresztül többé kevésbé ugyan az történt karácsonykor. Ilyenkor  a mindenkit tényleg mindenkinek kell érteni, sőt mindennek. A család, barátok mellett egy kicsit még a vizsgaidőszak is hiányzik, bár ezt a mondatot gondolom még megbánom jövőre ugyanekkor. Szóval a nagy hiányérzetben megnéztem az ismertségünket facebook-on néhány barátommal, ami nem biztos, hogy segített, de akkor jó ötletnek tűnt. Igazából nem is tudom, hogy hogyan lehetett volna enyhíteni ezt az érzést, még kevésbé, hogyan tudnám írásos formába önteni, hiszen ezt szerintem csak az értheti, aki volt már ilyen helyzetben, sok 1000 kilométerre a családtól és a barátoktól. Persze van ennek is jó oldala. Megtudtam, hogy mennyi barátomnak hiányzom, akik írtak nekem és gondoltak rám így a távolból is. A facebookos nézelődés alkalmával pedig rengeteg régi emlék és poén jött elő, amin nagyon sokat nevettem. Szóval egy nagyon fura karácsonyon vagyok túl.

Röviden ennyi, majd még jelentkezem,

Jó bulizást holnapra mindenkinek!

Eddig főleg élménybeszámolót tartottam, de úgy gondolom, nekem is jót tesz, ha egy kicsit "kiírom" magamból és rendszerezem azokat a tapasztalatokat, ami miatt ide kerültem.

Ugye sokak által ismert tény, hogy interkultúrális tanulási programban veszek részt, viszont aki nem az önkéntesek, esetleg más cserediákok közül olvassa ezeket a sorokat, nehezen tudja megérteni, hogy mi is ez pontosan. Sőt, tovább megyek. Akik nem élték át ezeket a helyzeteket, legfeljebb halvány sejtéssel rendelkezhetnek erről. Saját magamon érzem, hogy hiába a két és fél év önkénteskedés, sok hibába ugyan úgy belefutok, hiszen egy alapvető különbséget le kell küzdenem. Itt más a KULTÚRA!!!

Amikor megérkeztem, kicsit több mint 3 hónapja, rögtön szembejöttek a különbségek, mondhatnám szép AFS-es kifejezéssel "a jéghegy felszíne", és hideg zuhanyként zúdult rám az összes "dolog", amit itt másképp csinálnak, másképp néz ki, másképp gondolnak. Egyszerű példával élve: volt már valaki nyaralni más országban? Előfordult már VELED, hogy azt mondtad 1 eltöltött nap után, hogy az adott országban őrülten vezetnek/fűszertelenek az ételeik/szörnyű a zenéjük? Az emberek többsége szembesült már hasonlókkal. Na az első 2 hónapom így telt. Gondolom sokan hallottatok már a "kultúrsokk" kifejezésről, de ha megkérdezném az AFS-en kívüli ismerősöket, barátokat, családtagokat arról, hogy mi is ez, valószínűleg válasz nélkül maradnék. Új információ nekik: ez az. Ebben benne van minden, a nyelv, a vezetési stílus, az ételek, és minden más amire az ember azt mondja, hogy "bezzeg otthon ez másképp van", független attól, hogy pozitív vagy negatív irányban. Szóval így telt az eleje, sőt néha a mai napig rácsodálkozom alapvető dolgokra, de szerencsére egyre kevésbé áll fel a szőr a hátamon attól, hogy 3 havonta cserélik a mosogató szivacsot, vagy épp a wc-s mosóvízzel törlik le a csapot. 

Néhány hete észrevettem magamon azt, hogy egyre kevesebbet káromkodom reggel a buszon, amikor a 3 kilométeres távot 1 óra alatt sikerül megtenni. Sőt, kevesebbet idegeskedem azon is ha elkések, de még nagyobb szó, azt is el tudom fogadni, ha mások késnek. Igen, 3 hónapba telt, hogy erre a szintre eljussak. Akárhogy is nézzük, kis túlzással itt MINDEN teljesen más, és ezt nehéz elfogadni/feldolgozni/megélni/megszokni. Ahogy egy nagyon jó barátom mondta, meg kell próbálni az élhető életet meglátni mindig. Már mint hiába nem tudnak a legtöbb helyen egy normális kávét lefőzni, attól még lehet itt élni, kisebb nagyobb fennakadásokkal. Mondjuk aki ismer engem, hogy mennyire kávés vagyok tudhatja, hogy ez egy hatalmas érvágás nekem... :) 

Sokszor merül fel a kérdés, különböző kommunikációs csatornákon, hogy nem hiányzik-e Magyarország, vagy éppen, hogy mi hiányzik. A válasz egyértelmű. Hiányzik. Hiányoznak a barátok, a családom, az eddig megszokott életem, a társaságok, a MUNKA, az ételek, az italok, és minden ami eddig megszokott volt az eddigi 21 évben. DE, és ott van az a nagy DE, tudom, hogy ez egy nagyon fontos év az életemben, egy nagyon nagy ajándék, amit ki kell használnom, bármennyire is nehéz időnként.

A célom elég egyszerű. Szeretnék tanulni, fejlődni, és világot látott emberként hazatérni. Egyre inkább látom, hogy nincs "tökéletes csereév", az egész a személyes célokon alapul. Nem, nem fogom senki kedvéért megváltoztatni, hiszen nem fogom mások céljait megvalósítani! Tanulhatnám erősebben a nyelvet, bújhatnám folyamatosan a panamai múzeumokat, és akár még az egyetemen is tanulhatnék keményen(bár ezen a szakon nem igazán lehet), de nekem nem ez a célom. Bocsánatot kérek érte de nem. Kicsit úgy érzem, hogy sokadik lázadó korszakomba értem, de sokkal fontosabbnak tartom, hogy ezt az évet olyanná formáljam, ami nekem tetszik, mert később legfeljebb magamat tudom szidni azért amiért elmulasztottam ezt a lehetőséget.

Hogy hogy érzem magam most? A kérdés jó. Percről-percre változik, néha nagyon jól érzem magam, a másik pillanatban a hátam közepére se kívánom az egészet. De ezt is csak tanulási folyamatként fogom fel. Igyekszem mindenből a legtöbbet kihozni, hogy a végén csak annyit tudjak mondani, ez egy jó év volt, életem éve. Nem csak azért, mert tökéletes volt, olyan úgy sincs soha sehol, hanem mert annyit tapasztalok egy éven belül, amennyit más egy életen át, és büszke leszek magamra, ha ezt végigviszem!

Kedves blog olvasó!

Bocsánat ha mást vártál, de remélem kusza gondolataimat azért valamennyire megérted!