Eltelt újabb egy hónap, és ezek szerint a havi 1 bejegyzés a normális nálam, bármennyire is másképp szeretném. Azt hiszem, ez most egy olyan bejegyzés, amit nem fogok sohasem elfelejteni. Na nem azért, mert bejelentem, hogy megnyertem a lottó ötöst, hanem sokkal inkább a hangulat és a környezet a meghatározó. Ezen mondat leírásakor 8:48 van. A nap nemrég kelt fel a Karibi térségben, a hullámok viszonylag nagyok, a szél éppen jó, a reggelizni vágyó emberek a környező asztalokhoz ülnek, hogy fél lábbal az ágyból elfogyasszák a reggeli életmentő kávéjukat majd később a reggelijüket, hogy aztán valami remek programon vegyenek részt ezen a csodás szigeten. Igen, ez Bocas del Toro, Panama egyik legszebb helye.

Szóval képzelje el mindenki, hogy itt ülök én is. Az enyhén fahéj ízű kávém már elfogyott. A második is. Bár fogalmam sincs mitől volt fahéj íze, de igazából annyira nem is érdekel, hiszen éppen azt a csodát élem meg, hogy eljöttem a Karibra nyaralni 4 napra. Kicsit olyan, mintha csak a Balatonra ruccantam volna le. Még lángos is van, csak itt ojaldre-nek hívják, és nagyon jó volt a reggelihez. Na jó, befejeztem az ámuldozást, de azt hiszem ezzel bárki így lenne.

Ha valaki nekem azt mondja egy évvel ezelőtt, hogy Emil, te Panamában fogsz tölteni egy évet, és tedd be a fürdőgatyád, mert a Karibra fogsz járkálni fürdeni, valószínűleg elküldtem volna egy orvoshoz, mert biztos nem komplett. Aztán egyre több embernél merült föl a gyanú, hogy talán valami fejben nincs rendben. Mindig is tudtam, hogy az AFS-nél csupa őrült dolgozik és önkénteskedik, természetesen a szó legpozitívabb értelmében. Először Vicát és az irodát, majd Gábort és Kareszt akartam rövid úton a fehér köpenyesek közelében tudni, de aztán persze idővel kiderült, hogy nekik van igazuk. Tényleg idejöttem, és tényleg valóra vált egy álom.

Persze sok probléma adódik az első időkben, de aztán a felénél valami megváltozik. Rájössz, hogy 1 év nem olyan sok idő, hiszen az első 6 hónap úgy repült el, mintha csak pár nap lett volna, és nem azért mert a maradék kiesett a Ron Abuelo-tól… Karácsony után rájöttem, hogy én tulajdonképpen szeretek itt lenni. Nagyon is. Persze sok tervem van otthonra, de ezekhez kellett egy kis idő. Ahogy az előző bejegyzésben említettem, körvonalazódott, hogy pontosan mit és hogyan is szeretnék csinálni a jövőben. Most már van időm szimplán élvezni a mindennapokat, és nem görcsölni azon, hogy mi lesz otthon.

Eredetileg az elmúlt hetek történéseit szerettem volna megosztani Veletek, de ez lett belőle. Ne aggódjatok! Olyan ez, mint amiért a vonat nem múlik. Hiszen ami késik, nem múlik…