Megérkeztem. Több mint másfél hónapnyi aktív készülődés után úgy éreztem, ez az idő kevés ahhoz, hogy elköszönjek az összes családtagtól és baráttól egy évre. Persze nem volt mit tenni, az utazásom időpontja egyre csak közeledett. Július 16-án még vagy 15 emberrel kellett volna találkoznom, akik jó részével szerencsére sikerült is, még ha nem is annyit amennyi elég lett volna. Aztán este még összeraktam félig-meddig Gábor íróasztalát, amit hetek óta ígérgettem, majd rohanás családi vacsira, de útközben még egy gyors puszi Vicának. Sajnos a családommal is rövid időt tudtam tölteni, de már rohantam is tovább, hiszen még 3 találkozó várt rám este 8 után. Az utolsó sör is legurult úgy éjjel 1 körül, aztán elköszönés Zolikától, és 2 körül már az ágyban is voltam. Aztán 3:20-kor kelés, pakolás, sietés, elkésés a reptérről. Sok barátom eljött, hogy megnehezítsék nekem ezt a folyamatot, és maguk is áldják azt a pillanatot délután 3-kor amikor leragad a szemük a munkában. 5:50-kor bementem és elkezdődött egy olyan utazás, amire régóta vártam, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz. Szerencsére nem volt időm gondolkodni, gyors kapukeresés, utolsó telefonok és beszállás. Az út Párizsig 2,5 óra volt. Életem egyik legnehezebb 2,5 órája. Az agyam folyamatosan azon pörgött, vajon mi fog engem a világ másik felén várni.

Párizsban a free wi-fi és az "olcsó" telefonhívások lehetőségét kihasználva még próbáltam kapcsolatot teremteni a hazaiakkal, de 4,5 órás várakozásomnak hamar vége lett, és már szólítottak is minket a beszállásra. A gépben 1,5 órát vártunk, amiből 1 óra késés volt. Aztán felszálltunk. Életemben nem utaztam még ennyit egyhuzamban. 11 óra az óceán felett. Szerencsére rengeteg kaját kaptunk, így a cserediákomságom első 5 kilóját gyorsan sikerült magamra kapnom. Próbáltam aludni de nem nagyon ment, mert az elemek összeesküdtek ellenem. Az előttem lévő 2 sorban 2 csecsemő is utazott, így az ők hangeffektjeit élvezhettem. Mellettem széles vállú úriember, akitől nem igazán tudtam kényelmesen ülni, így a folyosó irányába próbáltam dőlni, ahol a szűk folyosón minden 2. percben elrohant valaki, így szerencsére mindig tudtam, hogy még megvan a vállam. Hát így telt el ez a végtelennek tűnő 11 óra. Mikor kiszálltam a gépből, egy kicsit megcsapott a páradús meleg levegő, de ezt a klíma miatt annyira nem éreztem. A gépen még kaptunk egy lapot, amit a belépéshez ki kellett töltenünk. Milyen céllal, menny időre, hova, stb., amit az útlevél ellenőrzésnél kellet leadni. Hoppá, itt az első baki. Nem tudom a címem. Az egyetlen dolog ahová fel van írva, az a feladott poggyászom címkéje. Kitöltöttem a lapot, a rublikát üresen hagyva, majd csak megoldódik. Kb. fél óra sorban állás után a vámtiszt megkérdezte ugyan, hogy hová megyek, de ezt egy gyors cserediák vagyok egy évre jöttem trükkel el is intéztem, így ő lelkesen pecsételt az útlevelem "a magyar hatóság bejegyzései" című oldalára. Aztán csomagellenőrzés, újabb papír, amit szintén nem nézett meg senki, de a papírgyűjtéskor biztosan jó szolgálatot tesz majd nekik. Röpke 1 órával a leszállás után, a csomagomat felkapva már vonulok is ki, ahol egy kedves hölgy várt AFS-es táblával a kezében. Kocsiba be, ablakot, ööö klímát be, majd elindultunk az "orientáció" felé. Kb. fél óra utazás volt mire megérkeztünk Panama city belvárosába. Útközben megláttam az óceánparton a felhőkarcolókat, a fákat, hidakat és egyszerűen nem tudtam hová tenni azt a csodálatos látványt. Az az elején feltűnt, hogy gyanúsan sok itt a Toyota és a KIA, szinte csak ezek járnak az utakon.  Ami még érdekesség, hogy itt elég furcsa buszok közlekednek. Nagyjából úgy kell elképzelni őket, mint egy amerikai sárga iskolabusz összegraffitizve, stroboszkóppal a tetején. Mindegyik másképp néz ki, mert mindegyiknek más a tulaja, de elég vicces látvány.

Aztán be a belvárosba, ahol balkáni közlekedés, dudálás, ordibálás. Nagyon vicces volt ezt látni mert kicsit olyan, mintha New york és Isztambul keveredett volna össze valahol, ahol az időjárást és a stílust a Törökök adták, az épületek pedig  Nagy Almából jöttek volna. A házba megérkezve, ami egyébként az egyetem mellett volt, találkoztam 8 belga lánnyal, akik szintén erre a programra érkeztek. Este volt, nagyon fáradt voltam, csaknem 24 órája úton. Nem vágytam másra csak egy ágyra és egy zuhanyra, igazából a sorrend ott már mindegy volt. A zuhanyban megtapasztaltam
a hidegvíz csodálatos élményét, amire azt kell mondjam nem is olyan rossz ebben az időben. Sőt akár 10 percet is simán lehet állni a zuhany alatt. Orvosi vizsgálat jött, amit az egyik önkéntes nagynénje végzett, majd rövid beszélgetés után végre elmehettem aludni. Hiába feküdtem le helyi idő szerint este 10-kor, szörnyen aludtam. felkeltem hajnalban többször is. 4-kor, 5-kor, 6-kor. Ennek valószínű az az oka, hogy a biológiai órám ezt 11, 12 és 13 órának észlelte, nem is tudom miért. A nagy meleg még nem is zavart annyira. Reggelire aztán betoltunk egy kis dinnyét és ananászt, aztán elvitt az egyik önkénteslány a bevándorlási hivatalba, ahol kb. 1000-en akartak bevándorolni, vagy bármi más ügyet intézni. Kb. 2 óra alatt végeztünk is. Közben elolvastam a Panama iz a big kántri, és a széfti tipsz című AFS csodakiadványokat. Az AFS úgy tervezte, hogy tovább maradunk, és külön ebédelünk, de így csak egy gyors frozen Pinacolad nevű csodád vettünk valamelyik büfé drive részében. Mondjuk az a büfé is megérne egy külön misét. Az italt pedig legjobban úgy tudnám leírni, hogy Pinacolada-jégkása. Finom volt, és ebben az időben nagyon jó.

Visszaértünk a szállásra, és rögtön el is mentünk enni a többiekkel. Megettem a rizst csirkével (mi mást...), babbal, salátával és sült banánnal. Egész jó volt ízre. Majd vissza a szállásra, és a fogadó koordinátor megkérdezte, hogy mit szeretnék tanulni. Mivel nem volt net, nem tudta megmutatni a szakokat, így gyorsan átmentünk az AFS irodába, ami kb. 2 perc volt gyalog a szállástól, és amúgy nagyon királyul néz ki, hogy ott megbeszéljünk mindent. Kis gondolkodás után a turizmust választottam 2 okból is. Az egyik, hogy a 3 belga lány akik itt maradnak Panama cityben szintén azt tanulják majd, a másik, hogy innen van lehetőség utazni, egyetemi kereteken belül. Nemsokkal ezután értemjött a fogadóanyukám és az egyik öcsém. Elmentünk egy plázába, ahol a Subway-ben ebédeltünk, aztán találkoztunk az öcsém barátnőjével, majd az anyuka testvérével és gyerekeivel, aztán a fogadónővéremmel és a barátjával. Elmentünk velük A HardRock hotelbe (mert hogy itt ilyen is van) és mi jött velem szembe? Hát nem egy trabant? :D Na kellett nekem nyugatra jönni...
Aztán kiderült, hogy ez a U2-nak volt valamelyik turnéjuk része, de akkor is vicces volt.
Kis séta és beszélgetés után, amiből persze nem értettem semmit, elmentünk a történelmi városrészbe, ami nagyon szép volt, és az óceánparton van.

Itt találkoztunk egy thai sráccal és a barátnőjével, akiknek nem tudom mi közük a családhoz, de jöttek velünk ők is. Nem sokkal ezután elindultunk haza, amit csupán 2 óra alatt meg is jártunk egy óriási dugó miatt. Este 9-re értünk a házhoz, amikor felkeltettek, mert hát ugye én útközben még az időeltolódás áldozatává váltam. Pacsi az apukával, a kutyák és a szobám bemutatása, és nagyon kedvesen felajánlották, hogy menjek csak nyugodtan aludni, mert tudják, hogy milyen fáradt is lehetek. A tesóm bekapcsolta a klímát a szobába, amire csak annyit mondott, hogy ne aggódjak, nemsoká olyan hideg lesz mint alaszkában. Hát nem hazudott. Az éjszaka közpén arra keltem, hogy kb. 16 fok van a szobában. Szerencsére megtaláltam a távirányítót, úgyhogy most kellemes 25 fok van itt, ami nagyon jó. Reggel 5-kor persze felkeltem, így volt egy kis időm szótárazni most meg blogot írni. Nemsoká 8 óra, valaki nagyon mozog a folyosón, úgyhogy felöltözöm és kimegyek, hogy elkezdődhessen egy újabb izgalmas nap :)

Puszi, pacsi mindenkinek ;)